Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Terhi Utriainen: Távolságok
TERHI UTRIAINEN Távolságok (RÉSZLET) Szeles éjszakán át haladok, és nyugtalan ágak mozognak rajtam keresztül. Ha megállók, az ágak csontjaimba akadnak, és fa nő bennem egy perc alatt. Nincs szám, nem tudtam megakadályozni, hogy beforrjon. Fűrészt látok, nincs időm kikerülni. A fájdalom elviselhetetlen, de visszaadja a lábaimat. Valami zúg. Emelkedek és visszasüllyedek. A másik oldalamra fordulok. Valahonnan fájdalom hallatszik, régi fájdalom. Régről ismerős. Nem hiszem, hogy hozzám tartozik, olyan réginek tűnik. Elfelejtem, megint elalszom, nem akarok felébredni, mert nem emlékszem, hova kellett felébrednem és kiként. Valami bugyborékol kifelé. Megfordulok, és bugyborékolok megint. Dugókat, csombékokat. Vért? Bugyogok, mint az áfonyalekvár, amit túl keskeny szájú üvegből próbálnak kirázni. Egyszer a dugó olyan erővel robbant ki, hogy az erjedt lekvár apa arcára és a konyha mennyezetére robbant. Mi a csudának rakta anya a lekvárt borosüvegbe? A lekvárt lekvárosba szokás rakni. A mennyezetet le kellett festeni. Mintha egy tintahalat végeztek volna ki a konyhában, úgy nézett ki. Megint megfordulok, és bugyborgok. Fájdalom van bennem, amit hallgatok, mint az éjszakai rádióadást. Recseg, és nem találom a megfelelő hullámhosszot. Nem tudom kinyitni a szemem, hogy a jó állomásra tekeijem, inkább így lebegek. A recsegés talán elviselhetőbb, mint a tiszta, erős hang, az egyértelmű szavak. Az úgyis olyan nyelv lenne, amit nem értenék. Vagy túl jól érteném? Azt sem akarom. Még ezt a bizonytalanságot akarom. Nem határvonalakat, inkább lassan, belülről alakuló területet, ami az elején megfoghatatlan, aztán nemsokára megtapasztalható. Mindjárt, majdnem mindjárt, de csak mindjárt. Olyan fajta vagyok, akinek nem szabad egyenesen megmondani: Meghalsz három hónap múlva. Hagyni kell, hogy átélhessem, érezhessem egész lassan, mielőtt bárminek is nevet adnánk. Ha rögtön a nevet hallom, olyan, mintha valami hideget, halottat, vagy félelmetesei kaptam volna; nem akarom tudni, milyen állat teteméről van szó. Meg ne mondd nekem, különben megölöd a történetet. Áfonyalekvárt bugyogok. Miért is lenne az vér, és a vér miért is nem áfonyalekvár? Meleg, talán épp most főzött, talán nem is fér mind az üvegbe, mindig marad egy kis maradék. Talán épp bennem főzték, talán azért fájnak a határvonalaim, a lábos oldalai. Meleg az éjszaka. Szörcsögő és susogó. Most ébren vagyok, már nem fúj a szél. Nem kint vagyok, hanem bent, egy szobában. A szoba tele van lélegzetekkel. Ezek is rádióadások. De nem nekem küldik az adást, hanem egész más vevőknek, így alhatnak az emberek óvóhelyeken, ismeretlenül osztozva a belélegzett 46
