Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - Bitó László: Izsák tanítása
lelkemet, és ilyenkor így bátorítottam magam: „Apám nem áldoz föl engem, mert én az elsőszülöttje vagyok; márpedig Ábrahám is a másodszülöttjét akarta föláldozni, hogy megmentse elsbszülöttjét.” Jákob azonban nálam is kétségbeesettebben rettegett késedtől. Mi másért vágyakozhatott volna oly elkeseredetten az elsőszülöttségemre, míg végül nekiadtam egy tál lencséért. Vagy talán nem ezért mutat be áldozatot minden nap Ábrahám Istenének, hogy a Mennybéli ne követelje gyarló életét áldozatul, dicsőségének bizonyítására? Félelmeink teljesen eluralkodtak rajtunk, amikor hallottuk, hogy némely király egy kivételével megölte minden fiát, hogy ne vetekedhessenek a hatalomért. Mondd, apám - hogy beléd vetett bizalmamra soha többé ne vesse árnyékát félelem - , Ábrahámnak csakugyan volt oka megölni téged? Az emberiség jövőjéről IZSÁK: Jelenéseinek hat éjszakáján Ábrahám látta, hogy a föld más és más isteneket követő népeinek hadakozása nemzedékről nemzedékre kegyetlenebb lesz. Látta azt is, hogy a sok istent szolgáló, sok hangra figyelő, sokféle oltáron áldozó, szövetségeket megszegő, újabb és újabb szövetségeket kereső és kötő pogány népek előbb-utóbb hanyatlásra, megsemmisülésre ítéltetnek. De csak Sára halála után, az aggkor bölcsességével ismerte fel, mennyi szenvedést hoz majd az emberiségre az ő Egy-Istenébe, az ellenségeink ellen győzelemre vivő és minden isteneknél hatalmasabb Hadúrba vetett hit. Ám tudta, hogy amíg a körülöttünk élő népeknek erőt ad isteni védelmezőikbe vetett hitük, mi sem adhatjuk fel mennybéli szövetségesünket - még ha O az életemet követelte is. Ábrahámnak, akkor még kicsinyke népünk vezérének bizonyítania kellett Istene hatalmát. És ezt - minden erejét összeszedve - meg is akarta tenni Mórija oltárhegyén, de megrémült a saját lelkében fölfedezett démonoktól. Amint rám vetette kötelét, kése csillogásánál is jobban megrémített a szeme végtelen sötétjéből elővillanó megszállottság, a téboly. Majd amint rádöbbentem, hogy mégiscsak életben maradok, gyűlöletet véltem felfedezni arcán. Gyötrelmes bűntudatom elhitette velem, hogy apám meggyűlölt, amiért bénító félelmemben nem voltam képes haláltusám sikolyával fölhívni az Egek Urának figyelmét az ő nagy áldozatára. Csak Jákob csalárdságának éjszakáján ébredtem rá, hogy apám ott, a Mórija oltárhegyén végül is megkísérelt fölébe kerekedni vérszomjas Istenének: el akarta takarni a szemem, hogy megkíméljen a kés látványától. Habozott, és ez elegendő volt Omaannak ahhoz, hogy lefogja kezét. Nemcsak megkönnyebbülést, csalódást is éreztem, amikor anyám bölcs bizalmasa megmentette életemet. Kétszeres csalódást, mert akkor már felébredt bennem a kíváncsiság: mi rejtőzhet a halál leple mögött? S Omaan közbelépése miatt soha nem tudhattam meg, hogy képes lett volna-e apám az utolsó pillanatban - életem védelmében - megtagadni Istene parancsát. Talán már gyermekként megéreztem: nem engem, hanem hatalomszomjas Istenét kellett volna feláldoznia, hogy megváltsa az emberiséget a jelenésekben megjövendölt szenvedésektől. Megszabadulhatott volna kötelékeitől, ha a Mórija hegyén így kiált az egekre: 390
