Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Fukazava Hicsiro: A nyolcszínű felhő
FUKAZAVA HICSIRO A nyolcszínű felhő „Úgy látszik, ma lesz a nyár legforróbb napja” - tűnó'dik Otami, az utca felé fordítva világtalan szemét. Kora reggel óta, amikor az autóbuszok nagy zajjal elkezdték szállítani munkába az embereket, a homlokáról és a hátáról, akárhogy törölgeti is, szünet nélkül ömlik a veríték. „Ugye Otami-szan is jön velünk?” Az asszony hallja ezeket a szavakat, amelyeket valaki menet közben vet oda, de tudja, hogy ez nem szó szerint értendő, ugyanakkor nem is tréfaként hangzik; természetesen nem jelent hívást, hogy menjen a többiekkel, egyszerűen valaki csak bátorítani akarja az öregasszonyt. A város lakói nagy tömegekben gyülekeznek és vonulnak az utcákon. Ma van az a nap, amikor az egész város zúg, mint a felbolydult méhkas az egykori esemény miatt... Otami deszkakunyhója, ami egy parányi szobából és egy földes padlójú előszobából áll, a forgalmas városrész központjában van, ahol a sugárutat magas épületekkel építették be, autóbuszok és villamosok járnak. Minden évben, amikor a forró nyár hevében elérkezik ez a nap, az utcán felhangzik a menetelő oszlopok lármája. Otami nem szereti, ha közeledik ez a nap; de nem a lárma és a zsivaj miatt, amitől visszhangzik az utca. Egyszerűen fél visszaemlékezni arra, ami azon a régmúlt napon történt. Nem kellemes, amikor a ház mellett énekelve vonul a tüntetők áradata, különösen itt a központban, ahol ez az áradat még féktelenebb. A tömeg kiáltozása és dobogása szüntelen, elnyújtott zúgásba olvad össze, és amikor ez a zúgás felerősödik, arra a szörnyű recsegésre emlékeztet, amely betöltötte a várost azon a napon. Azon a napon Otami látta, hogy az égen a kékségből hirtelen hatalmas, gomolygó felhők keletkeznek, és attól a pillanattól a fény elsötétült a szemében... Bumm! Valami a halántékához csapódott; még egy pillantást vetett a város felé, a másodperc töredéke alatt látta, hogy az égen, mintha szétpukkadt volna, szétterül egy fehér felhő, s aztán már semmit nem látott. Otami fia, aki a városban lakott, a fiának a családja, Otami lánya, az unokái - mind meghaltak. A városban mindenki meghalt. Azóta eltelt tíz év, tizenöt év. Az óriási fehér felhő felvillant az égen - és a város eltűnt a föld színéről. Azt beszélték, hogy se fű, se fa nem fog nőni többé azon a helyen... De lám, már újra zsibong a város, és mesélik, hogy a neonreklámoktól éjszaka is olyan világosak az utcák, mint nappal. Elszáradtak a Zidzo istenségnek szentelt kámforfák, amelyek a város járdái mentén nőttek, de most, mint mondják, újra kirügyeznek. Aztán már Otami sem 360
