Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Dragomán Pál: A házinéni
ségem leplezésének egyetlen módja, a támadás. így hát én kezdtem kérdezni, mieló'tt még ő kérdezhetett volna.- Meddig? Azt kérded, hogy meddig? Talán örökké! De jó! Próbáljuk meg ó'szintén. Legyünk kegyetlenek. Vájkáljunk egymásban, amíg belefáradunk. Hát nem látod, hát nem érzed, hogy ennek semmi értelme? Hogy nem nézhetünk szembe ó'szintén önmagunkkal, hogy nem beszélhetünk, mert elveszítjük azt a keveset is, amink még megvan, a hitünket. A hitünket, hogy valaha még megváltozhat mindez!? Vergődve, zavaros álmokkal küszködve aludtam azon az éjszakán, reggel még emlékeztem az álom utolsó foszlányaira, de mire megébredtem az előtörő tudat kitörölte még a sejtését is, csak különös idegen tapintású tárgyak emléke maradt, langyosan nedves-érdekes voltak, mint egy meghámozott narancs, de melegebbek, tenyeremben éreztem a lüktetésük, tudtam, hogyha sokáig nyugodtan összpontosítani tudnék, megvilágosodna, kitisztulna minden. A hiányérzet, amit ez az azonosíthatatlan álom okozott, csak fokozta a bennem lévő, szorongó elégedetlenséget. Közben eszembe jutott, hogy Húsvét hétfője van, elhessegettem hát a nyomasztó álom megfoghatatlan, azonosíthatatlan foszlánymaradékait, és amikor sehogy sem tudtam nem tudomásul venni ébredésemet, körbepillantottam börtönotthonunk keretein. A meny- nyezetet vettem szemügyre először. Az egyik sarokban az ablak mellett kicsiny kerek vízpontot vettem észre. Pár percig figyeltem csak, de már ilyen rövid idő alatt is szemmel láthatóan növekedett. Makuc kisimult arccal feküdt az ágyon, elpuhult laza teste aludt mellettem, álla kislányosra kerekedett, ajka félig nyitva, bőre könnyű píran. Nem mertem megmozdulni, hogy el ne űzzem az álmát. Mostanában sokszor feküdtem álmatlan mozdulatlanságba merevedve mellette. Olyan ritkán aludt már nyugodtan, s mozdulataim, szándékaim, melyekre pedig aprólékos gonddal vigyáztam, sorra félresikerültek. Örültem tehát, ha nagyritkán nyugodtan aludni láttam. Közben a vízfolt egyre növekedett és nemsokára megjelent egy másik, aztán még egy és aztán egyre több. A jelenség annyira bizarr és szokatlan volt, hogy először fel sem fogtam, hogy mi is történhetett tulajdonképpen. De végül, mikor kövér víz- cseppek kezdtek potyogni a homlokomra, a reálisan valószínűtlen esemény végleg elmosta a bizarr álom utolsó foszlányát is, óvatosan felkeltem hát és kilopakodtam a folyosóra felderíteni a jelenség okát. A folyosón is csöpögött a víz, és majdnem felborítottam ,Drága jó Dezsőnket”, aki éppen üres bádogdobozokat rakosgatott szét a legjobban csepegő helyekre. Munka közben halkan fütyörészett, és amikor meglátott, az éppen kezében lévő bádogdobozzal széles mozdulatot téve meghajolt, és szertartásosan rámköszönt.-Alászolgája lakó úr, jó reggelt! Hogyan méltóztatik? Szomorkás, de mégis huncut félmosollyal pislogott rám, sután lóbálta a bádogdobozt, aprókat köhin- tett.- Hogy van a Házinéni? - kérdeztem. Letette a bádogot a folyosó kövére, csontos kezeit szaporán dörzsölgette a combjához, elnézve mögöttem színtelen hangon szólalt meg.-Jól. Most már egészen jól. Valósággal kitűnően. Biztosíthatom! Filip doktor szerint - éppen az imént vizsgálta meg - egészen kitűnően. Valóban ezt 313
