Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Dragomán Pál: A házinéni

konyujjú kezével megsimogatta a fejemet. Fáradtság és sajnálkozás váltakozott rajta, ahogy reám nézett.- Igaz, igazad van. A sírás nem jó semmire, nem old meg semmit. Hányszor elmondtam már ezt magamnak, és sokszor elmondtad te is. Elmondtam, elmondtad, elmondtuk. Miért beszélünk mi olyan sokat? És miért nem csinálunk semmit? Emlékszel mennyit, milyen sokat tervezgettünk valamikor. Mennyi ^mindenre készültünk, miért nem sikerült? Hol tévedtünk? Hol és mikor? Én tévedtem? Vagy te? Vagy mind a ketten?- De hát még nem késó' - mondtam tétován -, még nagyon sok időnk van, még minden lehetséges! - Reménytelen hangon félbeszakított.- És? De nem, ne mondd! Úgyis tudom, hogy mi következik. Elmondanád ismét, hogy elmegyünk oda, ahol nem lát bennünket senki, ahol nincsenek zajok, ahol nincs Házinéni, Józsi úr és .Drága jó Dezsőnk”. Ott majd felhasználjuk azt a rengeteg tapasztalatot, amit itt gyűjtöttünk, csodálatos dolgokat fogunk teremteni, megtáltosodunk, megokosodunk, egészen másképp élünk majd! Mindenki csodálni és szeretni fog, irigyelnek majd az emberek! Tudom. Elmondanád mindezt, ha hagynám, ha meg tudnám hallgatni. És ha megkérdezném, hogy miért csak majd, miért nem most? Erre is lenne válaszod. Azt mondanád, hogy itt nem lehet, hogy most nem lehet, hogy várnunk kell, várnunk, újra csak várnunk. Meddig és mire? Mert itt nem lehet élni, itt nem lehet meghalni, itt csak hazudni, vegetálni és várakozni lehet. Várni szép csendesen, türelmesen, amíg nem sért bennünket senki és amíg mi sem sértünk senkit. Mert itt most a Házinéni beteg és mi annyi jóságot, szeretetet kaptunk tőle. Úristen mennyit, s most, amikor végre rájöttünk, hogy áthazudtunk két évet az életünkből, hogy ez a langyos testünkre szabott fészek már szorít, hogy minden, amit tettünk, ahogy éltünk csak önámító hazugság, igazi céljaink halogatása volt, most, amikor mindenre rájöttünk, végre semmit sem tehetünk. Ülni fogunk és várni, amíg beszegezik négy szál deszka közé és leássák a földbe és közben eltelik az életünk. Tudom, elmondanád mindezt, ha meg tudnám hallgatni, de én erre már nem vagyok kíváncsi, nem tudom hallgatni, amikor magadnak is hazudsz, amikor azt akarod, hogy hazudni segítsek. Sokáig csináltuk ezt, minden elhalasztott munkára magyarázatot, alibit találtunk, mindenkit, minden zavaró körülményt odarángattunk a felelősségünk elé. Szerencsénk volt itt ebben a Házban. Sok alibi terem, de meddig, meddig lehet mindenre magyarázatot találni?

Döbbentem néztem rá, milyen vak voltál, mondtam magamnak, sohasem láttad, nem is sejtetted, hogy benne is lehetnek indulatok, hitek, hogy csak ült és én még csak nem is sejtettem, hogy közben gondolkodik és szenved, anélkül, hogy ez valaha is megsejthető lett volna rajta. Most ez a felfedezés döbbentett rá igazán, hogy azt a szerepet, amit büszke-bátrán és fenntartás nélkül vállaltam eddig, hogy egész életvitelünket én tervezzem, alakítsam, vezessem, többé már sohasem tudom ellátni. Kénytelen voltam bevallani, hogy még a saját életem egyensúlyban tartására is csaknem alkalmatlan vagyok. Hogyan mernék hát beleavatkozni az ő életébe. Hosszú, kanyargós lépcsősort láttam magam előtt, éreztem, nagyon meredek ez a lépcső és tudtam, minden kanyar mögött új veszély, újabb meglepetés vár rám. De azt is tudtam, hogy amióta itt élek a Házban a sok kompromisszum kilúgozta már belőlem a kezdeményező-képesség utolsó csíráit is. Tehát maradt a hazugság és kicsiny312