Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Dragomán Pál: A házinéni

szobájába, ahol „Drága jó Dezsőnk” már megvetette az ágyát. Szthegorián átszaladt a patikába a szükséges gyógyszerekért. Józsi úr és Makuc óvatosan levetkőztették, én és „Drága jó Dezsó'nk” tanácstalanul tébláboltunk, majd amikor láttuk, hogy semmi szükség sincs ránk, átmentünk a nagyszobába eltakarítani az ebéd romjait. Mire mindennel végeztünk, lassan este lett. Józsi úr az ágy mellett ült, a Házinéni kezét fogta, bamba fehér arcán némán csorogtak a könnyek. Szthegorián a konyhaasztal mellett állt, szívta kurta szivarját, nézte, amint elrakosgatjuk az elmosott edényt. Estére visszajött Filip doktor is, hosszan, sokáig ült bent a Házinéninél, majd kijött hozzánk a konyhába. .Drága jó Dezsó'nk” kitöltött neki egy pohár konyakot, egyhajtásra kiitta, majd kérdő tekintetünkre vállat vont;- Mondtam már, hogy nem nagy dolog, ha vigyáznak rá, pár hét alatt teljesen felépül.- Nem kellene mégis inkább kórházba vinni? - kérdeztem, tanácstalanul.- Szó sem lehet róla, mondta Drága jó Dezsőnk” ellentmondást nem tűrő hangon, Filip doktor érti a dolgát, harminc éve ismeri, más orvos sohasem járt nálunk! Ő meg sem engedné, hogy más is megvizsgálja. Mikor végre felmentem a szobámba Makuc az ablaknál állt, arcát az üveghez szorítva az utca fogalmát bámulta. Nem fordult meg, amikor beléptem, halk, szenvtelen hangon szólalt meg, de egész lényén érzett valami visszafogott szenvedélyesség.- Hát nem kellett megölnünk! Nem tarkóztuk meg. Beteg lett és még mindég él. És nem változik semmi. Sohasem változik semmi. Elment az első éjszakai villamos, minden este elmegy, minden este, amióta itt élünk, minden este tíz órakor. Késne legalább!, egyetlen egyszer késne, hogy lenne szabálytalan, lassúbb, vagy gyorsabb. Siklana ki, vagy állna meg, de nem, ő mindég pontos, szabályos, civilizált. Szabályos, pontos, civilizált mint egy jól nevelt vendég, mint Szthegorián, vagy Filip doktor, jön. Minden este tízkor, nem korábban és nem később, tízkor, mindég csak tízkor! - Közben kigyúltak a szemközti áruház neonreklámjai - vörös fénnyel töltötték meg a szobánkat. Makuc még mindég háttal nekem az ablaküveget simogatta, közben a hangja szenvedélyesebb lett, erősebb, tiltakozóbb.- És ez a fény is, tíz percenként húsz másodperce mindég minden éjjel egészen reggelig. Emlékszel? Egyszer már régen leégett a transzformátor. Itt a Házban sötét volt napokig, a vacsoránál is csak gyertyák égtek, de ez a fény akkor is kigyúlt, továbbra is minden tíz percben húsz másodpercre. Nem többször és nem tovább. Szomorú tehetetlenül figyeltem rázkódó hátát, szerettem volna valami megnyugtatót mondani, de kiürült-ideges voltam, az eltöltött zavaros nap gondolkodás-képtelenné tett. Felkattintottam a villanyt, és a képet bámultam a falon. Az utolsót, amit Makuc még hónapokkal ezelőtt festett. Addig néztem a képet, amíg a madarak repülni kezdtek. Szép egyenletes szárnycsapásokkal szelték a piszkos szürke eget, nem látszott rajtuk az erőfeszítésnek, vagy a görcsös kínnak még csak nyoma sem. Könnyű nekik - gondoltam, ők csak madarak, kísérelnék meg gyalog ezt a megmagyarázhatatlanul egyszerű, utolérhetetlen könnyebbséget. Kísérelnék meg itt lenn a földön ha tudnák, ha mernék ők, akik nem ismerik a sarat, a ragadós iszapot, akik csak édes levegővel élnek, nem tudják milyen az, amikor még vizet sem találsz, innivaló tisztát, megtalálható-könnyűt. De a madarak tovább repültek egyre szűkebb sugarú körben, egyre közelebb hozzám, aki csak dermedt mere309