Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Dragomán Pál: A házinéni

ven álltam. Álltam és néztem a képet, a sima, könnyen érthető aquarellt, amit még Makuc akkor festett, amikor a tehetségét még nem kezdte ki a rengeteg szorongás és az alkohol, az alkohol, amivel a szorongást próbálta hiába elűzni. Gyöngéden laza, majdnem szelíd tónusokból állt össze a kép, kevés könnyedén odadobott vonás, rajz majdnem semmi, szín és kontúr is kevés, okkerek, sárgák, olívzöldek, szürkék, semmi megfogható, semmi lényeges, megfogalmaz- hatatlan és leírhatatlan tisztaság, különös varázsos valóság mint régi kínai selyemfestményeken, amelyeken egy mimózaágban vagy egy bambuszrügyben benne van ötezer év minden elfojtott, meg nem magyarázható és át nem adható tapasztalata.

Aztán elfordultam a képtől, s valami bágyadt ellenérzés munkált a tudatom mélyén, amikor megszólaltam:- Úgy úgy beszélj, csak beszélj! beszélni azt tudunk, ha másra már nem futja az erőnkből. Én is ezt teszem, beszélek. Magyarázok és magyarázkodom. Mindenre - bármi történjen is - találunk szavakat. Pedig nem történik semmi vagy csak ugyanaz. És mi beszélünk, egyre csak beszélünk, olyanok vagyunk, mint „Drága jó Dezsőnk”, vagy Józsi úr vagy akár a Házinéni.- Őt ne bántsd, ő szegény most beteg!- Meggyógyul, ne félj, meggyógyul hamarosan, és továbbra is minden úgy marad mint eddig - szomorúan legyintettem.- Azt szeretnéd, ha meghalna? - kérdezte hirtelen felém fordulva.- Hogy szeretném-e? Miért szeretném? Mit változtatna az ő halála a mi életünkön? Nem leszünk bátrabbak, okosabbak, jobbak, és vajon leszünk-e még egyáltalán, ha ő már nem vigyáz ránk folyton? Mi lenne, ha elképzelnénk, átélnénk az egyedüllétet, azt a csodát, hogy senki sem gondolkodik, senki sem cselekszik helyettünk. Magunk vagyunk egyedül, illetve nem is egyedül hanem ketten, rajtunk múlik minden, az egész életünk. Mi volna ha egyszer? ha egyetlen egyszer...? - beleborzongtam, amikor átgondoltam, hogy mit mondok, hiszen felelőtlenül, talán csak az ellentmondás kényszerétől hajtva próbáltam elképzelni egy olyan életet, ami mentes az akár szeretve, akár gyű- lölve-függés kényszerétől. De ezt a kényszert nemcsak már megszoktuk, hanem el is fogadtuk. Életformánkká vált. Nem tudtam, hanem még ennél is rosszabb: a sejtjeink mélyén éreztem, hogyha ebből kiszabadulok csak rosz- szabb, megalázóbb és kínosabb kényszerek jöhetnek, alacsonyabbrendűek, aprók. Makuc is érezhette nagyvonalúnak szánt kijelentésem kisszerűségét, mert végleg otthagyva az ablakot mellém lépett, szemei érdeklődő szivárványszínűre tágultak.- Hát már semmit sem értesz? Nem látod, hogy haldoklik? Ezt már őszintén és egyedül fogja végigcsinálni, nem igényli, nem várja a te segítségedet, de ha várná is, vajon tudsz-e még segíteni valakin egyáltalán? - Elbizonytalanodva néztem rá és dadogva mondtam:- Mégis ha egyszer, mi volna ha legalább egyetlen egyszer...?- Ha egyszer? Mi lenne egyszer? Hát mondd, most miért hallgatsz? - Majdnem fenyegető, számonkérő volt a hangja, szokatlan erély és addig ismeretlen keménység tették még ijesztőbbé. Persze ez az ijedtség már régen ott volt benne, most csak felszínre tört, tudatosodott, és mint egy váratlan vihar letaglózott, elborított egészen. Féltem. Hogy mitől is? Magamtól vagy talán attól, hogy Makuc - akit én mindég egyfajta csendestársnak, irányít310