Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Dragomán Pál: A házinéni

a Házinéni ellentmondást nem tűrő hangon öltözködési tanácsokat osztogat a vevőknek, részletesen fejtegetve a különböző kelmék sajátosságait. Addig sohasem hallott textíliák nevét tanultam meg; crépe de Chine, crepe-satin, georgette, csipketüll, de minden hiábavaló igyekezet maradt csupán, kívülálló, befogadott, sőt kedvesen befogadott, de mégiscsak idegen maradtam a Házban. Néha megpróbáltam hosszabb-rövidebb időre kötörni ebből a fülledt környezetből, napokig éjszaka jártam haza. Belevetettem magam a munkába, a könyvtárba csodálkoztak, hogy ismét ott ülök napokon keresztül, körülöttem tornyosulnak a folyóirat halmok, jegyzeteim szaporodni, rendeződni kezdtek, de párhetes erősebb ritmusú munka után mindég elkapott a Házinéni, reggel lesett rám vagy késő este, amikor lopakodva a szobámba igyekeztem. Megfogta a karom, a szemembe nézett és fejcsóválva beszélni kezdett.- Aggódom magáért kedveském, nagyon aggódom. Agyondolgozza magát! Alig látjuk mostanában, alig. Mi az ördögöt csinál? Tartson egy kis szünetet, a szükség mérvéhez képest hosszabb vagy rövidebb szünetet. Életmódját úgy ossza be, hogy felesleges izgalmaknak ne legyen kitéve. - De nem szabadult tőle Makuc sem. Feljárt a szobába, ahol Makuc műterem hiányában festett, képeit kritizálta, rajzait összehányta, és megfellebbezhetetlen tanácsokat osztogatott. Minden ilyen beszélgetés után egyre inkább éreztük, hogy életünk végérvényesen az ő kezébe került. Uralkodik rajtunk, a gondolatainkon, a munkánkon. Szándékaink tétovákká és bizonytalanokká, céljaink ködösekké, életvitelünk zavaros rendetlenné vált az ő közelségében. Lassan egymáshoz való viszonyunk is megváltozott. Addigi fenntartás nélküli, tiszta őszinteségünk lassan eltünedezett, szétfoszlott, kezdtünk egymással is úgy beszélni, mintha a Házinéni mindig hallaná. Gesztusainkban az ő pillanatnyi, aznapi hangulataihoz alkalmazkodtunk. Látszott rajtunk, hogy szeretetet, ellenszenvet, dühöt, vagy éppen félelmet váltott-e ki belőlünk. Lassan olyan lett minden mozdulatunk és apró reakciónk, hogy ha valaki látott volna ilyenkor, mindjárt kitalálhatta, mi történt velünk aznap. Máskor pedig megfagytunk, lemerevedtünk egészen, abbahagytunk elkezdett mondatokat, mintegy megérezve, hogy ő nem helyeselné amit mondanánk. Néma mereven bámultuk egymást és hallgattunk, hallgattunk órákon át. Közben világosabb pillanatainkban azzal áltattuk egymást, hogy ez az állapot csak ideiglenes, de a lelkünk mélyén már éreztük, hogy ebből az ideiglenességből nem tudunk kitörni, megszabadulni. Tétova szabadulási szándékaimról csak Szthegoriánnak mertem beszélni néha. Torz felsőteste fölött gúnyos-cinkosán fordította oldalra a fejét, mélytűzű, barna szemei megértőén pislogtak:- Hát nem tudom mit tehetnétek - mondta -, de azt, hogy előtte akár burkoltan, akár nyíltan szóbahozd ezt a dolgot, azt végképp nem ajánlom! Tudtam, hogy igaza van, tudtam már, hogy a Házinéni számunkra a lefelé vigyázó megmerevedett könyörtelen hatalom. Menekülni szerettem volna, elfutni, de féltem a veszélytől, és ő már túlságosan veszélyes lett számunkra. Naponta számon kért mindent, neki nem lehetett hazudni még gesztusokkal sem. A kimondott hazugságot talán megbocsájtaná, gondoltam, de egy hamis kézmozdulatomtól már összeszűkült a szeme, és rekedt lett a hangja.

„Drága jó Dezsőnket” egyre jobban megszerettem. Ritkán beszélt és keveset. Látszólag ő volt a legkiszolgáltatottabb ember a Házban, de lassan rájöttem, hogy ő az egyetlen, aki mégiscsak megőrzött magának egy kicsiny szabad304