Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Dragomán Pál: A házinéni

ságot. Néha még oktatgatni is merte a Házinénit a maga modoros, szertartásos módján.- Antilopcipó't finom drótkefével és síkporral kell tisztítani, de ha nagyon megfeketedett és fényes is, minden hiába, már nem lehet segíteni! - mondta egyszer, amikor az öregasszony körömkefével mosta a cipőjét. Máskor rábeszélte, hogy menjen el egy távoli unokaöccse esküvőjére.- Az utcai ruhás esküvőket ugyan inkább délelőtt szokták tartani, de ha nekik délután megfelelőbb, annak sincs akadálya, hogy délután tartsák, elmehet nyugodtan! - Apró forradalmait, komoly tartózkodó, de olykor személyes magatartását a Házinéni észrevétel nélkül eltűrte. Ha mégis megharagudott rá és sértegette, „Drága jó Dezsőnk” kihúzva magát csendesen megjegyezte:- Most már hallgasson, kérem! Egész életemben én büszke szent voltam, ami sok az sok!, és csodák-csodája Punguczné ilyenkor elhallgatott. Ha ritka alkalmakkor vendéget vártunk, vele tanácskozta meg, hogyan kell fogadni.- „Drága jó Dezsőnk!”, puhatold ki, hogy az illető úr milyen teát szeret inni, oroszt vagy angolt? Azt is kellene tudni, hogy rummal vagy tejszínnel szereti-e a teát, hiszen ez nagyon fontos, nem mindegy, egyáltalán nem mindegy! Orosz és angol tea között óriási a különbség! „Drága jó Dezsőnk” bólogatott és kipuhatolta; hogyan csinálta, nem tudtuk meg soha, hiszen sohasem hagyta el a Házat.

így értük meg a második tavaszt a Házban. Mikor már másodszor láttam szobánk ablakából a virágzó gesztenyefákat, s a levegő tele lett apró rózsaszínű szirmokkal, tudtam ismét nyár lesz, s azt is tudtam, hogy ezt a nyarat is itt fogjuk tölteni, nem menthet meg senki és semmi ettől a helytől. Húsvét volt, zúgtak a Ferences templom harangjai a kisutca végén, az emberek ünnepi ruhába öltözve imádkozni mentek, félelmeiknek vagy csak gyermekkorukban beléjük súlykolt szokásaiknak engedelmeskedve, nevelésük vagy vérmérsékletük szerint. Éreztem az újabb ünnep nyomasztó vonzását, tudtam ennek az ünnepnek az emléke is csak egy újabb kötelék lesz, egy szál, ami csak csökkenti menekülési esélyeinket.- El kellene menni, most kéne elmennünk, hogy magunkra maradjunk a Házinéni óvó, szerető zsarnoksága nélkül. Csak külön, együtt és egymásra utalva, a saját törvényeink szerint lehetünk ömagunk. - Pontosan éreztem, hogyha maradunk, csak részei, díszítő cafrangjai leszünk továbbra is az ő életének, cseppfolyóssá oldódott, már önmagát sem ismerő félig halottak. Szenvedtem közben, hogy nincs erőm megtenni, - megrögzött gyáva lett belőled - mondtam magamnak. Ünnep szombatján csak ketten maradtunk a Házban. Ritka alkalom az őszinte beszélgetésre. Már régen féltem az ilyen beszélgetésektől, tudtam Makuc plkívánkozik ebből a fülledt légkörből, igazi életre, valódi cselekvésre vágyik. Én éppen életem mélypontján boldog nyugodtan tet- szelgem a tudatban, hogy ebben a házban nem lehet dolgozni. Alibi volt, önámító hazugság, amivel elodázhattam már évek óta készülő könyvem megírását. Ha megszökhettem a Házból, boldogan turkáltam a könyvtárban anyag- gyűjtés ürügyén, de már tudtam, hogy a könyv halott, megírni nem fogom soha. Makuc is tudta, nem beszélt ugyan róla csak a maga halk, majdnem személytelen módján gesztusokkal jelezte, hogy nem hisz már nemcsak a

305