Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Dragomán Pál: A házinéni
ricsaj, villamoszörgés, száguldó autók fékcsikorgása. És a fények a szemközti áruház neonreklámjai. Zajos nyugtalan nagyvárosi környék, csak mint kis sziget maradt meg a magas házak tengerében az utcácska, ahol a Ház állott. Itt laktunk hát a nagyváros közepén, és mégis egy szigeten, ami konzerválta a múltat. Lassan belekerültünk a Ház életébe. Esténként - mi is, mint a többi lakó - lementünk a nagy földszinti nappaliba a közös vacsorához. Furcsák voltak ezek a vacsorák, mintha valami titok lebegett volna az asztal fölött, egy titok, amiről senki sem beszél, de amit mindenki tud, csak mi nem. A többiek elejtett félszavakból értették egymást, cinkosan összemosolyogtak, neveket emlegettek, régi lakók neveit, akiket mi nem ismertünk, elhalt szomszédokat, régmúlt eseményeket. Gyakran hallottunk Flórisról, aki sokáig a mi szobánkban lakott, fel-felbukkant Vilma neve is, a Vilmáé - aki búcsú nélkül tűnt el egy tavaszi hajnalon, és csak hetek múlva derült ki, hogy megszökött egy török bűvésszel. - Emlékszel - mondta néha a Házinéni Józsi úrnak emlékszel, amikor Vilma ráöntötte a húslevest Flórisra? Ezen mindannyian hangosan fuldokolva nevettek, majd hirtelen elhallgattak, zavartan pislogva másról beszéltek. Ünnepek eló'estéjén ezek a vacsorák hosszan elhúzódtak, ilyenkor a Házinéni is ünnepélyesen öltözött, rózsaszínű ruha, a vállán ezüstvirág, talán nagyon, miután a ruhán úgyis ezüstcsipke dísz van. Testszínű selyemharisnyát és ezüstcipőt hordott hozzá. Vacsora után ilyenkor néha a zongorához ült, Bécsi keringőke t játszott, és a harmincas évek slágereit. Lassan megtudtuk, hogy tulajdonképpen sohasem volt a Pungucz Zakariás bácsi felesége, csak a háztartását vezette, emeletes sarokházának lakóit szekírozta vagy tizenöt éven át. Apróhirdetést adott fel, úgy került Punguczhoz. Még őrizte a megsárgult régi újságot „Drága jó Dezsőnk”, lopva nekünk is megmutatta egyszer: „Keresztény úrilány, házikisasszonynak ajánlkozik lehetőleg magányos úriasszony mellé”. Pungucz öregedő agglegény volt, Ziegler Amália, akkor még magányos keresztény úrilány, ott maradt nála örökre. Ebből a kapcsolatból született később Józsi úr is. De nem ez volt az igazi titok, a titok ott lebegett fölöttünk, mintha a többiek valamiről mindég hallgattak volna. Esténként, amíg fészket vaszkoltam magamnak a ropogós friss ágyneműben, hasam alá húzott lábbal arra gondoltam, hogy könnyed elfogulatlansággal tárgyaltam a rendőrtiszttel, aki tévedésből autólopással gyanúsított, de összerezzenek, ha vacsora közben az abroszra csöppen a mártás. A Házinéni lassan életünk minden területére behatolt, minden ügyünkről, dolgunkról tudni akart, bajainkban segített, kétséges helyzeteinkben tanácsot adott. És mégis úgy éreztem, hogy ki vagyok rekesztve valamiből. Kísérleteztem megtudni a titkot. Órák hosszat borozgattam „Drága jó Dezsőnkkel”, karonfogva hosszan sétálgattam őszi délutánokon a fasorban a Házinénivel, és közben kérdezgettem, faggattam őket. De ezek a beszélgetések eredménytelenek maradtak, és eredmény nélkül való volt minden egyéb próbálkozásom is, hogy közel férkőzzek hozzájuk. Lassan minden szabadidőnket otthon töltöttük, ha ez otthon volt egyáltalán, kitárulkoztunk, meséltünk, vallottunk, a Házinéni pedig töretlen eréllyel és kíváncsisággal kérdezett, meghallgatott, beleszólt és beleavatkozott. Ószi és téli délutánokon órákat töltöttem a boltban, a boltban én, aki könyvtárban lenni szerettem legjobban. Hallgattam Józsi úr zavaros előadásait régi órákról, ékkövekről és okkult tanulmányokról. Figyeltem, amint 303
