Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Dragomán Pál: A házinéni

szép régi Ház, mindig vannak lakói, s most éppen megürült egy szobája. Nem kér sokat és vacsorát is ad, meleg vacsorát. A boltban kerestük fel a Házinénit. Különös kis bolt volt, egészen szokat­lanul otthonos. Valamikor talán trafik lehetett, a cigaretták és szálas dohány mellett kezdtek benne apróbb emléktárgyakat árulni, fa faragványokat, cse­rép, porcellán és üveg mütyürkéket, egyszerűbb ékszereket, miegymást. A pudli fölött a falon zománctábla függött, fehér alapon haragosszöld antiqua betűkkel: VAN BARÁTJA? Ha igazi jó barátra van szüksége aki sohasem hagyja cserben, akkor tartson az otthonában állandóan egy palack valódi DIANA sósborszeszt, mert ebben nem csalódhatik. A Házinéni a zománctábla alatt ült egy nagy antik karosszékben. Józsi úr a polcokon rakosgatott. Makucon sötétkék bársonyruha volt, fehér pamut blúzzal, tétován álldogált mögöttem. Ziegler Amália végignézte tetőtől talpig, rám se hederítve, majd zengő hangon megszólalt:- Nem való magának ez a ruha kedveském! Bársonyruhát kabát nélkül nem lehet viselni, utcára legalábbis soha! Pongyolának való a bársony, vagy öregasszonyoknak, bálba, télen. - Józsi úr közben eló'rejött a pultig, egy fiókból fekete bársonydarabot húzott elő, mintha csak a Házinénivel dacolna, és mellényzsebéből egy marék csillogó színes kövecskét szórt rá.- Féldrága kövek! - mondta - malachit, ametiszt, achát, opál! Nézze, hogy csillognak, milyen tűzük van, milyen szépek! - Szemei tétova-ködösek, arca fehér és sima, mint az olvasztott sajt. Makuc riadtan nézte törpe ujjait, amint a kövek között matatott.- Na ebből elég Józsi! - fórmedt rá a Házinéni, - ezek az emberek itt fog­nak lakni, itt fognak lakni az emeleten, hívd le gyorsan „Drága jó Dezsőnket”! - Józsi úr összeseperte a köveket, egy mozdulattal visszacsúsztatta fekete mellénye zsebébe, és zsörtölődve elindult.- A smaragdban króm van, attól zöld. A zafírban vas és titán - morogta menetközben. Rövidesen megérkezett „Drága jó Dezsőnk”. Faarccal vezetett fel a szűk lépcsőn, mint ahogy az elítéltet vezetik kivégzésének helyére. Ha tudtam volna, hogy széthullásunk, emberi megsemmisülésünk színhelye lesz a szoba, ahova felvezetett, talán elfutok. Akkor még lehetett volna. De nem sejtettem semmit. Balgán és gyanútlanul úgy hittem, hogy átmeneti meg­oldásként néhány hétre költöztünk oda csak, honnan tudhattam volna, hogy ott ragadunk évekig. A Házinéni lehengerlő jósága, áldás törődése megbéní­tott, odakötözött. Közben beletörődtünk a fészek langyos melegébe, jó volt el­fogadni a gondoskodó, áldozatkész pártfogást, nem cselekedni, nem gondol­kodni, hagyni, hogy mindezt ő tegye helyettünk. Alig vettük észre, hogy köz­ben igazi életünk, igazi céljaink lassan mind lehullnak rólunk, kiürített, ma­nipulált bábokká váltunk lassan, akiket csak a nagyritkán mégis felbukkanó nyugtalanság tartott valamennyire egyben. Emeleti szobánk egyetlen ablaka az udvarra nézett, százados gesztenye­fák lombjaira. A magas kőkerítés mögött ott volt a város, forgalmas főutca, 302

Next

/
Thumbnails
Contents