Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Dragomán Pál: A házinéni
szép régi Ház, mindig vannak lakói, s most éppen megürült egy szobája. Nem kér sokat és vacsorát is ad, meleg vacsorát. A boltban kerestük fel a Házinénit. Különös kis bolt volt, egészen szokatlanul otthonos. Valamikor talán trafik lehetett, a cigaretták és szálas dohány mellett kezdtek benne apróbb emléktárgyakat árulni, fa faragványokat, cserép, porcellán és üveg mütyürkéket, egyszerűbb ékszereket, miegymást. A pudli fölött a falon zománctábla függött, fehér alapon haragosszöld antiqua betűkkel: VAN BARÁTJA? Ha igazi jó barátra van szüksége aki sohasem hagyja cserben, akkor tartson az otthonában állandóan egy palack valódi DIANA sósborszeszt, mert ebben nem csalódhatik. A Házinéni a zománctábla alatt ült egy nagy antik karosszékben. Józsi úr a polcokon rakosgatott. Makucon sötétkék bársonyruha volt, fehér pamut blúzzal, tétován álldogált mögöttem. Ziegler Amália végignézte tetőtől talpig, rám se hederítve, majd zengő hangon megszólalt:- Nem való magának ez a ruha kedveském! Bársonyruhát kabát nélkül nem lehet viselni, utcára legalábbis soha! Pongyolának való a bársony, vagy öregasszonyoknak, bálba, télen. - Józsi úr közben eló'rejött a pultig, egy fiókból fekete bársonydarabot húzott elő, mintha csak a Házinénivel dacolna, és mellényzsebéből egy marék csillogó színes kövecskét szórt rá.- Féldrága kövek! - mondta - malachit, ametiszt, achát, opál! Nézze, hogy csillognak, milyen tűzük van, milyen szépek! - Szemei tétova-ködösek, arca fehér és sima, mint az olvasztott sajt. Makuc riadtan nézte törpe ujjait, amint a kövek között matatott.- Na ebből elég Józsi! - fórmedt rá a Házinéni, - ezek az emberek itt fognak lakni, itt fognak lakni az emeleten, hívd le gyorsan „Drága jó Dezsőnket”! - Józsi úr összeseperte a köveket, egy mozdulattal visszacsúsztatta fekete mellénye zsebébe, és zsörtölődve elindult.- A smaragdban króm van, attól zöld. A zafírban vas és titán - morogta menetközben. Rövidesen megérkezett „Drága jó Dezsőnk”. Faarccal vezetett fel a szűk lépcsőn, mint ahogy az elítéltet vezetik kivégzésének helyére. Ha tudtam volna, hogy széthullásunk, emberi megsemmisülésünk színhelye lesz a szoba, ahova felvezetett, talán elfutok. Akkor még lehetett volna. De nem sejtettem semmit. Balgán és gyanútlanul úgy hittem, hogy átmeneti megoldásként néhány hétre költöztünk oda csak, honnan tudhattam volna, hogy ott ragadunk évekig. A Házinéni lehengerlő jósága, áldás törődése megbénított, odakötözött. Közben beletörődtünk a fészek langyos melegébe, jó volt elfogadni a gondoskodó, áldozatkész pártfogást, nem cselekedni, nem gondolkodni, hagyni, hogy mindezt ő tegye helyettünk. Alig vettük észre, hogy közben igazi életünk, igazi céljaink lassan mind lehullnak rólunk, kiürített, manipulált bábokká váltunk lassan, akiket csak a nagyritkán mégis felbukkanó nyugtalanság tartott valamennyire egyben. Emeleti szobánk egyetlen ablaka az udvarra nézett, százados gesztenyefák lombjaira. A magas kőkerítés mögött ott volt a város, forgalmas főutca, 302