Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 4. szám - Dragomán Pál: A házinéni

nekem Makuc. Lány volt, teltidomú, sima bőrű, fekete hajú, derűsen mohó és magabiztosan hanyag. Sötét szeme boldog vakmerőén nevetett. Ha sírt, megváltozott az arca, fekete fénylő szemei gyöngyházszínű tompák lettek, ajkai ilyenkor jobban kidudorodtak, érdes nyirkosán fénylettek. Hónapok óta ismertem már, minden reggel találkoztunk, ellépegetett mellettem, idegenül és mégis elérhetően. - Állítsd meg, szólj rá!, mondtam magamnak és éreztem, hogy ha megtenném, felragyogna előttem egy más, számunkra elérhető élet, színekben láttam ezt az új világot, zöld volt, üde és illatos.

Végül megtettem. Éppen ellebbent az éjszaka, nem jelentkezett még a pirkadás, de hűvösödve halványult már a langyos barna éjjel. A virágok szét- mállottak éppen a harmat súlya alatt, a járdák szélein álmos utcaseprők ültek, falatozva várták a reggelt, és ő ott libegett el frissen és elérhetően. Zsugorodj össze!, légy kicsike, mondtam magamnak. Bújj magadba, hogy észre se vegyen. Meg ne lásson most, így, ilyen fáradt kialvatlanul. De tudtam, most már nem mehet el mellettem idegenül, nem mehet el, mert hátha éppen ma találkozik valaki mással, és megszereti, mielőtt még engem megismerne. Jeges félelem hasított belém, amikor erre gondoltam, mellé léptem hát, nem szóltam semmit, csak ránéztem, lassan emelve a szemem, és akkor már nem volt kétségem benne, hogy velem marad. Nem mertem megérinteni, nem mertem volna megérinteni a saját arcomat sem, nem mertem volna tükörbe nézni sem. Az ő szeme sehova sem nézett, rám se, csendes derű remegett a szája szélén, bőre a gyenge szelíd fényben tompán ragyogott.- Elpusztultál majdnem és mégis tétováztál?, hát elszántad magad végre te bolond? - Még mindig nem érintettük meg egymást, csak némán elindultunk a fasor elé, ahonnan egyedül jönni annyiszor láttam hideg reggeleken.

A reggelek egyre hidegebbek lettek, és végül lakni kellett valahol. Toderási Szthegorián, a patikus ajánlott be a Házinénihez. Szthegorián nem egyszerűen csak görbe, hanem hihetetlenül torz volt. Az egyetlen ember összes ismerőseim közül, aki méltósággal és sok öngúnnyal viselte el a testét. Púpos volt, és méltóságteljes. A könyvtárban ismertem meg, ahol középkori misztikusokat olvasott. Hosszú csavargásaink után, a hidegülő estéken egyre gyakrabban menekültünk be a patika langyos nyugalmába. Beültünk az officinába, a meleg kis vaskályha mellé, Szthegorián pedig kitöltött egy pohárka liktári- umot tarka üvegei egyikéből. Régi receptek alapján csak általa ismert füvekből kotyvasztotta őket. Sokféle ember járt a patikában, leginkább öreg levéltárosok, nyugdíjas nyelvtanárok dicsérték a diópálinkát, meggylikőrt, angolkeserűt és régi filozófusokról beszélgettek.- Lakás kell nektek emberek, jó kellemes albérlet, hiszen jön a tél és megvadultok egymásért. Nem csellenghettek örökösen a fasorban vagy itt a gyógyszertárban. - Makuc hallgatott és hallgattam én is. Magam sem tudom miért, de nehezemre esett ránézni a gyógyszerészre, akinek a tekintetében valami okból jól felismerhető gúny bujkált. Zivatarban éltem, amióta megismertem Makucot, zivatarban életem addigi szélcsendjéhez képest. Egyszerre olyan sok boldogság áramlott be szegényes életembe, hogy gondolkodási képességem, józan helyzetfelismerésem is cserbenhagyni látszott.- Pungucz Zakariásné, született Ziegler Amália, hozzá fogtok költözni! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon Szthegorián. Háza van itt az utcában,

301