Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Beck Zoltán: Szövegbe vetni a szerzőt
között, s aki úgy jellemzi egyhelyütt magát a „Te vagy-e Árpi?” megszólításra reflektálva: „Nagyon hasonlítok ugyanis apámra, bár az Árpi megszólítás mégse apunak szólt, hanem a bátyámnak, akit szintén Árpinak hívtak, bár ő meg egyáltalán nem hasonlított rám.” E kísérlet azonban kudarcba fullad, ám az elbeszélő' nem vesz tudomást a kudarcról, ezt a problémát az utolsó bekezdés nagyívű metaforájával - Arany Toldijára játszva - megkerüli. S ez alól nem ad felmentést az eddigi elbeszélői ének (gyermek-felnó'tt; múltból jelenbe- jelenből múltba tekintő) egymásra vetítése sem: „Mintha látnám is magam előtt anyu és apu nagyra nőtt alakját, ahogy beszélnek, veszekednek, mosolyognak valami szimbolikusan értelmezendő (és bizony rossz) szekéren ülve, mögöttük mi, gyerekek, és én nagy, sötét szemekkel, komoly arccal ebből a forgatagból mai törpe magamra nézek. Nem folynak a szememből könnyek, de folynak máshol más cigányidők.” Lírai beszélők11 A dolgozat aktualitását az adja, hogy alig néhány hónapja (igaz, már a múlt évben) látott napvilágot Jónás Tamás Bentlakás című verseskötete. Megszólalása távol helyezhető attól a messiási hangütéstől, amelyet a cigány szerzők legtöbbjének sajátjaként említettünk fentebb. S már csak azért is tűnik lényegesnek e megállapítás, mert erre reflektál is a lírai beszélő, a vátesz-költő pózát távolítva a megszólalótól: ,fl költő megint programot jelöl magának pedig tudja sose lesz olyan amilyennek eltervezi”11 12 13. A költői program ilyen módon való áthúzása e vágyott intenció artikulálására sarkallja az értelmezőt: mi az a program, amely nem teljesíthető, és mi az, ami helyette „marad’”?'" A kommentárok a kettősségek (de nem föltétlenül oppozíciók) mentén szerveződnek. A költő póza mögül kivonódik a költő, mint egyszemély. Szövegszerepként nem csupán a verstestben, hanem attól tipografikusan is elkülönülve kerül helyzetbe a kommentárokban, de nem vallomásosan. A szereptől való távolságot, sőt elhatárolódást az erős irónia folytonosan jelzi, hangnemként állandósulva ezekben az egységekben. Forma szerint imitálja a XVI- XVIII. század címadási gyakorlatát, amely összefoglalása, kivonata általában a lírai alkotásnak, de az ezzel való azonosság lehetőségét hangneme (is) áthúzza. Ezek a „nemverses” szövegrészek néhol vállalkoznak a vers genezisének dokumentálására, mintegy az alkotói folyamatot írják le: „a költő most a körösi utcai albérlet nagyszobájának ablaka előtt ül egy székben lázasan persze mindenki otthon van de meg akarja írni ezt a verset hát kitalálja hogy várja a családját rájön valamire aztán ezt el kell hallgatnia - várjunk csak: lehet hogy tényleg így történt?” Az ilyesfajta megjegyzések - Jrám Szép-halom s Tállya között, kotsin, 1812. ősz-elő hava 6-dikán”1,1 - ily módon való tükrözése iró11 Az értelmezői pozíció védelmében a kritikusi, bírálói attitűd íolerősödésének lehetőségét a továbbiakban úgy zárjuk ki, hogy interpretációnk a Bentlakás című, legutóbb megjelent, már érett költői hangot mutató kötetre szorítkozik. 12 A kurzivált idézetek a kötet kommentárjaiból, az állóbetűsek a versekből valók. 13 Előbb külön értelmezzük a kommentárokat, azt követően néhány versnek és kommentárjaiknak interpretációja következik. Megkíséreljük ezzel az eljárással (és a fölvetett kérdés megválaszolásával) a regényben már vizsgált szerző-beszélő-(szöveg)valóság összetett viszonyrendszerét továbbvinni, leírni. 283
