Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Kollár József: "Hogy mily álmok jőnek"
zöld eszmék dühösen alszanak” propozíció Chomsky (1995, 17) Mondattani szerkezetek című könyvéből származik, a szerző azt kívánta illusztrálni vele, hogy egy nyelvtanilag helyes mondat nem feltétlenül értelmes, a nyelvtani helyesség ugyanis nincs alárendelve a jelentésnek, azaz a szintaxis a szemantikának. Chomsky egy olyan készüléket akart konstruálni, amely képes valamely NY nyelv mondatait a „nyelvtanilag helyes” és a „nyelvtanilag helytelen” kategóriák alá sorolni. „A színtelen zöld eszmék dühösen alszanak” a magyar nyelvben a nyelvtanilag helyes mondatok típusának egy példánya, és egy lehetséges világban, megfelelő igazságfeltételek révén értelmessé tehető. Egy metafora kognitív tartalommal történő megtöltése nem más, mint egy olyan lehetséges világba helyezése, amelyben értelmes állítássá válik. (Kollár, 1999a) Persze ebben a világban nem működne a kétértékű logika, hiszen egy adott dolog (jelen esetben egy eszme) egyszerre nem lehet zöld is, meg színtelen is. így Chomsky mondata köré képzelt „világ”, a wittgensteini értelemben nem is nevezhető világnak. Hiszen ennek a világnak egy „tényét” ismerjük csupán, ami viszont a logikai téren kívül helyezkedik el, azaz nem tény, de nem is az 5 + 5 = 10-hez hasonló analitikus állítás. Szó sincs arról, hogy Chomsky példamondata az „értelmetlen”, „anomáliás” és „deviáns” mondatok típusának egy példánya lenne. Ha egy adott NY nyelvben szintaktikailag korrekt egy mondat, akkor az az adott NY nyelv mondata, legfeljebb metaforikus. A metaforák azok a dolgok, amik révén kiléphetünk a logikai térből a kvázi- tények és kitalált ének világába. A „minden fikció” működó'képes fikció? Az ezredvég egyik kedvenc kérdése, hogy mi különbözteti meg a „valóságos” világot és benne valódi énünket az irodalmi fikciótól. Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó... című regényében a következőket mondja egy partikuláris „én”. „Én vagyok az a férfi, aki ide-oda capiat a büfé meg a telefonfülke között. Pontosabban az, akit »én«-nek hívnak...” (Calvino, 1985, 14). A szituáció sokkal rafináltabb, mint azt az első pillanatban hisszük: a szöveget kell „én”-nek hívnunk, esetleg Calvinót? Ha valóságos személyként kezeljük, akkor nem az agyában éppen tüzelő idegsejtekkel azonosítjuk, és semmi esetre sem tévesztjük össze az író testével, hanem kénytelen-kelletlen azzal a titokzatos fikcióval, aki egy Gonosz Behaviorista rémálmainak netovábbja (Vö. Dennett, 1993, 429). Ha tovább akarjuk árnyalni a problémát, akkor Leo Spitzer (Kollár, 1998a) nyomán megkülönböztethetjük az ún. tapasztaló ént az elbeszélő éntől. Az egyes szám első személyű szövegek empirikus énje érthető okokból nem képes pontosan beszámolni gyerekkori emlékeiről, nem ismeri jövőjét, nem is szólva haláláról. Ezért szükséges egy elbeszélő én, aki több ismerettel rendelkezik az én történetéről az éppeni élményei által erősen befolyásolt szubjektumnál. Az „én” tehát két én-re is vonatkozhat: az egyik csak reméli, hogy másnap is fölkel a nap, a másik a jövő tudásának birtokában (isteni perspektívából) értelmezi a jelent. Az elbeszélő én a történetet szövő íróhoz közelebb helyezkedik el, mint a történetet aktuálisan átélő. Calvino regényében explicitté teszi a problémát, és elkötelezi magát a fiktív én, te író olvasó, olvasónő és a valóságos én, te író olvasó és olvasónő között feszülő 270
