Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Kollár József: "Hogy mily álmok jőnek"

öntudat nélküli automata, azaz zombi. Az Olvasónő beszédaktusai nyilván meggyőznek arról, hogy olyan hús-vér emberrel (ízig-vérig okos, feminista nővel) beszélsz, akinek tartalmas mentális állapotai vannak. Persze mi valódi (azaz a szövegen kívül is létező) Olvasók tudjuk, hogy egy - a Szerző által kitalált - zombina az orrodnál fogva vezet, kedves képzelt Olvasó, hiszen mi (könnyű nekünk) jól tudjuk, hogy nincsenek tartalmas belső állapotai. Azzal vigasztalhatod magad, hogy ravasz és átkozottul csinos Olvasónőnk valószínűleg még a hideg és tárgyilagos Descartes-ot is becsapta volna. Persze az is könnyen megeshet, hogy jóhiszeműen járt el, és önnön elméje tükörjátékának áldozatává vált. Az életfogytig tartó séta tudatunk tükörországában talán mindannyiunkat becsap, hasonlóan a számítógép-programban élő szimulált emberekhez, akik azt hiszik, hogy valódiak, közben csak egy programozó (megvalósult) álmai. Talán közelebb jutunk a rejtvény megfejtéséhez, ha megkérjük, képzeljen el egy zombit, majd reflektáljon az eközben bekövetkező mentális állapotváltozásaira, és mondja el nekünk, hogy csinálta ezt az egészet. Itt sajnos megfeneklik közös vállalkozásunk, hiszen ezen a vizsgán nem menne át sem a Szerző, sem az Olvasó, mégis elhamarkodott lenne azt állítani rólunk, hogy zombik vagyunk vagy még sem? Azombik, a számítógép- program „lakói” és a valódi Olvasók és Szerzők egyaránt osztoznak Hamad (1982) által „a használó illúziójának” keresztelt állapotában. Önnön virtuális gépünk által megtévesztett használók vagyunk, de ezt az állapotot nem szabad összetévesztenünk a Kartéziánus színház főrendezőjének helyzetével, aki saját tükörképébe szerelmes Narcisszuszaként vergődik. Miközben e sorokat írom számítógépem klaviatúrájának billentyűit verem, és a helyesírás ellenőrző prgram (sic!) program segítségével megpróbálom azonnal javítani a gépelés során elkövetett hibákat. Eközben semmit sem tudok arról, hogy mi zajlik a komputer mélyén, az operációs rendszer ugyanis megkímél a rám nem tartozó fölösleges részletektől, egyben megvédi a számítógépet az én esetleges (adott esetben őrült) beavatkozási kísérleteimtől. Illúzióm fogságában azt hiszem, hogy én mozgatom a kurzort, hogy a gombok nyomogatásával én idézek elő változásokat a képernyőn, közben pedig egy láthatatlan program végzi el helyettem ezt a feladatot, amelyet számomra ismeretlen programozók azért hoztak létre, hogy megfelelő használat esetén így működjék. Arra a kérdésre, hogy most mit csinálok, könnyedén képes vagyok válaszolni. Én vagyok a Szerző és egy cikket írok az Olvasónőnek és az Olvasónak saját elméjükről, akik reményeim szerint Clavino hőseihez hasonlóan a szöveg végén egymásra találnak, és kiderül róluk, hogy nem zombibbak mint én vagy te, kedves Olvasó(nő). Ha azt kérdezed tőlem (miközben jelentőségteljesen az Olvasónőre kacsintasz), hogy eközben mit csinál az agyam, illetve milyen a természettudományok által is megragadható rejtett okok kényszerítenek a billentyűk püfólésére, akkor tudatlanságon kaptad a Szerzőt, hiszen sejtelmem sincs róla. Helyettem egy jegyzetírásra programozott robot is verhetné a billentyűket, ami (aki?) időnként szellemesen utalna arra a nevetséges feltételezésre, hogy ő egy lélek nélküli gép, egy közönséges zombi. Az Olvasók és Olvasónők ugyanúgy jót nevetnének ezen a feltételezésen, mint most (a szöveg középső soraiból elszórt nevetés hallik), és eszükbe sem jutna, hogy esetleg ők is (azaz te kedves Olvasó) mondjuk az evolúció által programozott túlélőgépek. Az utolsó előtti emelet, ahol az öntudat és az én lakik a fenome268