Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Kollár József: "Hogy mily álmok jőnek"
KOLLÁR JÓZSEF „Hogy mily álmok jőnek” (ELSŐ RÉSZ) Szólíts Józsefnek! Képzeljünk el egy (a mesterséges-intelligencia kutatások eredményeként alkotott) regényíró komputert (Dennett, 1992). A tervezők nem egyetlen partikuláris mű megírására programozták, ezért a regényíráshoz szükséges nagy mennyiségű háttérinformációval látták el, és egy „véletlen-generátorral”, amely a történet magját és az ebből fólépüló' regényt előre megjósolhatatlanul hozza létre. Röviddel a gép bekapcsolását követően a printer kinyomtatja a sztori első mondatát: „Szólíts Józsefnek!” A következőkben a nyomtató kihányja magából a fikcionális József önéletrajzát. Létrejött tehát egy kitalált én, akit közvetlenül nem egy másik én konstruált, hanem a véletlent az énalkotásban gyümölcsözően felhasználó gépezet. Kétségtelenül emberek tervezték a programot, de Józsefünk létrehozásáért közvetlenül nem ők felelnek. Természetesen maga a gép nem gondolkodik, egy szikrányi éntudattal sem rendelkezik, az általa írt regény mégis olvasható, ha nem is éri el Woolf Or- landójának színvonalát. Képzeljük el, hogy egy könyvtárban bogarászva éppen a Józsefről szóló történet akad a kezünkbe, és mit sem sejtünk arról, hogy egy ostoba gépezet írta. A regényt a megszokott módon elkezdjük interpretálni, azaz feltárul előttünk a történet: egyre jobban megszeretjük Józsefet és gyűlöljük ellenfeleit, rádöbbenünk, hogy hozzánk hasonlóan fél a haláltól, szeretné becserkészni az Olvasónőt, szkanderozni akar az Olvasóval, világhírű rocker akar lenni. Profi olvasókhoz méltó módon rekonstruáljuk azt a világot, amiben él és hal, fokozatosan bemérjük a regény narratív súlypontját, a főszereplő énjét. Hogy az eddig talán piacképtelen történetet fogyaszthatóbbá tegyük, képzeljünk el egy olyan regényíró komputert, amelyet kézzel, lábbal valamint a környezetét vizslató tv-szemmel látnak el tervezői. Talán nem meglepő, hogy az ő története hasonlóan kezdődik: „Szólíts Olvasónőnek!” Ezt követően kézfogásra lendíti kezét, s neked kedves Olvasó kötelességed viszonozni, miközben beszélgetésbe elegyedtek, s te azon morfondírozol, hogy az általa eddig elmondott mondatok mintha a szövegen túli világra vonatkoznának, melynek te is szerves része vagy. Te olvasod az olvasónőt, ő pedig téged, közös olvasásotok helyszíne a valóság. „...az Olvasónő szemlét tart tested fölött, akárha egy tartalomjegyzéket böngészne át; íme, most meg kevésbé sietősen kérdezgeti s váija a néma választ... Közben valamiféle kétely vegyül tested olvasatának örömébe, pon266
