Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Antall István: Kő Pál plasztikus világa
ként, öncélként, „díszítményként”, hanem mindig a mű szükségszerűségét követve. Itt egy apró trükköt is kitalált, s alkalmaz a mester. Gipszpecsétnyo- mókat, gipszmintákat farag, s ezekkel hímezi ki szobrait a grafika finomságát is vállalva, egyedülálló módon egyedülálló plasztikai gazdagságot teremtve. Őrzi a bronz is e magatartás ujjlenyomat-finomságú játékosságát, a leplek természetes mozgását, és - micsoda ellentmondás! - a szinte primitivitásig puritán tartózkodást. Ugyanezt a finomságot a gipszből a hófehér carrarai márványba is átlényegíti Kő' Pál. (Léda és Diana kandallófigurája, Budapest). De az Ab a Novák, vagy a Mikszáth dombormű is igazolja a feladat kínálta változatosságot. A freskót festő', szinte éles plasztikai motívumokkal jelzett vonalszerű megoldások mellett a Széchenyi érem lobogása már egy egészen más alkotói karaktert mutat. S újabb szín a palettán a pókháló finomságú Sütő András plakett, megint más a Berzsenyi díj alakjának finom megoldása, a tollak stilizált plasztikai rendje. Am azonmód ott egy újabb megoldás: Sinka István alakja, egyetlen szikár mozdulattal, mégis lendületes hevülettel mintázott vándorfigurája. Hányféle szobrász hát ez a mintázó ember? Egyféle. A feladatot ismerő', s annak minden „egyéb szempontot” alárendelő alkotó. Mindez egész egyszerűen alkotói karakter kérdése. Miközben a művészet és művelődéstörténet szinte az anekdotizálásig hangsúlyozza a személyiség fontosságát, a kriminalisztika vagy a pszichológia extremitásig fetisizálja a művész túlérzékenységét, rapszodikus összetettségét, sebezhetőségét, addig mintha szívesen megfeledkezne az alkotói karakter fontosságáról az elmélyült esztétika, a kritika, a művészettörténet és a társadalmi mélységű korrajz. Ilyenkor bizonyos megváltoztathatatlan személyiségjegyek alapján követhető magatartásformák, vagy az azok nyomán fóllelhető felszínes stílusjegyek válnak kényszeresen beskatulyázhatóvá. Egy-egy részlet, az egészből kiragadva torz módon válhat a kritika tárgyává. Az tűnik kifogásolhatónak, ami adottság. Emígyen okkal szólhatnánk le Kő Pál teatralitását, állandó és szerteágazó plasztikai kalandosságát, szobrászi szerepváltásait, nevezhetnénk kor-szerűt- lennek térben megfogalmazott közvetlen történelmi érdeklődését, csakhogy ezek a teljesség igénye nélkül fölvetett részkérdések a művészi attitűd nélkülözhetetlen alapanyagát, mi több Kő Pál esetében a lényegét jelentik. Emberi ágon A megszólalás és a művészi minták sokszínűsége nem előzmények nélkül való Kő Pál környezetében. Édesapa 1957 elején Budapestre ment. El akart tűnni a fővárosban... Maczky Bélának volt hova mennie. Ilu néniéknél, a Cenkhe- gyen talált ideiglenes otthonra. Idősebb Maczky Bélának, Kő Pál apai nagyapjának a felesége Mikola lány. Az ő édesapja Mikola Károly nagyhírű postamestere volt Hevesnek. Nemcsak a postamesteri egyesület országos elnöke, de a postahivatalnokok szakmai nevelésének irányítója is. Hatalmas házat vitt, tucatnyi embernek adott munkát, a postakocsik üzemeltetéséhez nélkülözhetetlen istállót tartott. Pecséttel jegyzett könyveiből, bekötött folyóiratainak példányaiból kitűnik, hogy magán kölcsönkönyvtárat is pnűködtetett”. Tizenkét gyermeke közül Mikola Anna, ahogyan már említettük Kő Pál apai nagyanyja. Az ő leánya Mikola Ilona, Ilu néni, akinek fiatalabb testvére Mikola Iringó szobrászművész lett. Férje az a tragikus sorsú Móritz Sándor (1924256
