Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Antall István: Kő Pál plasztikus világa

Pontosabban az élményanyag annyira egységes egész, mintha Kő Pál egész életében ugyanazt a verset, regényt írná, ugyanazt a szobrot mintázná. Kikívánkozik a munka, mindenáron meg akar valósulni. S mégis a lehető legkülönbözőbb módokat választja a megszólalásnál. A finomabb részletek szinte a kezdetektől együtt épülnek a nagy formákkal. (Kizárólag a tervnél, az ötletnél a viaszmintázásnál állhat, dermedhet meg egy-egy pillanatra, vagy éppen évtizedre az elképzelés. Ilyen „várótermi” állapotban árválkodik a műterem polcán a vázlatként is lenyűgöző csillagkoronás Szarvasfiú, az Édesapa katonaruhában kenyérzsákkal, vagy a diplomamunkaként megsemmisült, majd faszoborként Varsóba emigrált Van Gogh kis patinázott gipsze. De inkább ezek a kivételt jelentő, bármikor fojtatható munkák.) Ha a mintázás ujjbegy- nyi finomságát említettük, akkor azonnal jeleztük, hogy gyökeresen más min- tázási módot használ Kő Pál mint egykori mestere. Somogyi kalapáccsal, lécekkel, fejsze fokával nagy tömböket, agyaghurkákat hordott föl. Összefogott monumentális tömbökből dolgozott. Kő Pál viszont, ahogyan faszobrainál, a legeszköztelenebb anyagkezelést vállalja, úgy nyúl az agyaghoz is. Nincs semmi látványos „trükk”, nincs technikai bravúr, nem válik „festőivé” a felszín, nem cuppan mesterségesen rusztikussá az anyag. Az arcvonások emberi bőrré simulnak, a hajtincs makacsul előbukik, vagy dús fonattá áll össze, a lágy áttetsző tüll lebegni kezd, a kutya szőre fölborzolódik, a madár megtol- lasodik. S hogy mindez mégsem válik naturalisztikus unalommá, nem lesz leltárszerűen realisztikus?! Erre egyetlen magyarázat akad: a munkákat ugyanaz a belső feszültség fűti, ami az alkotót. Költészetté lényegül a nedves sár. Az alakok szempillák és szemgolyó nélkül is ránk tekintenek, hinni kezdjük, hogy ezek az archaikus mosollyal közeledő hölgyek minden anatómiai bukfenc, esetleges nagyvonalú „félremintázás” ellenére is ölelni tudnak. Mozdulataikban legszebb álmaink öltenek testet, ágaskodó mellbimbójukban az élet, a termékenység ígérete feszül, az általuk érintett tárgyak megelevenednek. Pedig Kő Pál alkalmanként nem idegenkedik a kimódolt, máskor a szinte mereven zárt mozdulatoktól, miközben egy-egy gesztus akár az izületnélküli- ség groteszkjét sugallja, azonközben a legmeghökkentőbb részletek is egésszé hangolódnak. A keresetlenség egy pillanatra sem sérül. Kő Pál úgy archaizál mintázott kompozícióival is, hogy megidézi, újraéli és nem másolja a kort. A hangulatot, a magatartást, a korszellemet tudja új élménnyé varázsolni. Gyöngyösön álló Károly Róbertja gótikus szentként nyújtja előre buzogányát, országalmáját. Nem átallja megismételni ezt a mozdulatot Baján honos III. Béláján. (Talán leginkább itt érhető tetten Somogyival rokon mintázási, szob- rászi magatartásmódja, de ez is távol esik az epigonhűségtől...) Nyíregyházi Móricz Zsigmondja szinte illetlenül, magáról megfeledkezve, zsebrevágott kézzel mélázik, minden fölösleges mintázási gesztus lekopott róla, ragyog az arc, ragyog a fehér ing, törékeny Kölcseyje pedig mozdulatlanul nyugtatja finom erezett kezét kardján, ám minden hagyományos anatómiájú előképet megcáfolva tombol az Itáliába származott (azóta újból előkerült) Táncos leány dinamikus figurája. Kő Pál szabad, mint a madár, és fegyelmezett, mint egy szerzetes. „Mikor mire van szükség”. S mindez hogyan hat a mintázás módjára? Úgy, hogy az anyag természete, illúziója is megjelenik. Középkori díszek és minták, gyöngyök, levél- és textilnyomatok, kötelek, termések plasztikai jegyei szólalnak meg a legteljesebb harmóniában, ám sohasem illusztráció255