Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 2. szám - Fábián László: Imitatio Dei
FÁBIÁN LÁSZLÓ Imitatio Dei Tóth Csaba Iconostasionját szemlélve pillanatok alatt rádöbbenünk, hogy különleges helyzetbe kerültünk: az értelmezés értelmezésének helyzetébe. Csökkenti azonban a különlegesség ízét az a tény, hogy a hagyomány földerítése, megértése minden esetben értelmezés, sőt: többnyire újraértelmezés, vagyis: az értelmezés értelmezése. Megelőlegezném annak föltételezését, hogy nem egyszerűen festői újraértelmezés, noha - természetesen - az is, de - hadd mondjam így - krisztológiai átszerkesztés is, ha tetszik, aktualizálás korunk keresztény embere számára. Ne ijedjünk meg az utóbbi kijelentéstől, hiszen nagyon jól tudjuk (akár Heideggertől is), hogy minden valamire való mű (legalább a kiállítás pillanatában) az Istent szólítja, az Abszolutum felé igyekszik; ezen az úton találkozik velünk. Ha igaza van Ricoeur-nek, hogy a vallás (pontosabban az azt helyettesítő bölcsesség) „összeköti az ethosz-t és a kozmosz-t, az emberi cselekvés szféráját és a világegyetem szféráját”, akkor ez az igazság méginkább vonatkozik a vallásos indíttatású művészetre, amely egy jól körvonalazható hagyományban, hagyományból és hagyományért él, tisztában lévén az adott hagyomány mindenkori aktualitásával. Olykor - és Tóth Csaba esete ilyen - ennek az aktualitásnak a formájával is - lévén ez utóbbi időfüggő: az adott kor embere az adott kor kontextusába helyezve értelmezi a jelzett hagyományt. Festőnk a művészeti hagyomány által kodifikált alkotások közül válogat olyan képeket, amelyek valamilyen módon a keresztény üdvtörténethez tartoznak, olyan eseményeket beszélnek el, amelyek a kereszténység alakulásával kapcsolatosak. Á már citált Ricoeur úgy tartja: J\z elbeszélő beszédformában a döntő és lényegi hangsúly a megalapozó eseményre esik, vagy azokra az eseményekre, amelyek mintegy lenyomatai, jelei vagy nyomai az Isten tettének”. Magától értetődik, hogy a keresztény Szentháromság-fogalom értelmében a fiú tetteit az atya tetteinek tekintjük, hiszen egyek ők; a fiú tetteiben Isten akarata nyilvánul meg. Isten akarata - túl azon, hogy mindenkor jelenlévő - történeti események által (is) hagyományozódott, ezek az események aktuális értelmezést kaptak a legkülönbözőbb korokban, nem meglepő tehát, hogy a keresztény művészet is kivette részét az aktualizálásból, a maga értelmezéseit mutatta föl a saját korában. Tóth Csaba azt a megoldást választotta, hogy a maga szerény módján (a színek természetes használatának mellőzése, amely inkább a dokumentálás felé mutat) megidézi ezeket a képeket, és a szó legszorosabb értelmében fólülírja őket. A korábbiakból föltehetőleg kiviláglott, hogy minden hagyományértelmezés - metaforikusán szólva - fólülírás, amely új réteget helyez rá az általa vizsgált hagyományra; Tóth Csaba esetében ez 191
