Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 2. szám - Szemadám György: Az elrejtettségről

mögött másról van szó! Az Elrejtettségről! A mindenkori határok átlépéséről, a megszokottól való elválásról, a Törvények elérvénytelenedéséról, az Ismeretlenbe való belépésről, az Útonjárásról, a megszabadulás lehetőségéről. Ennek a beavatási útnak a mesterei, a nem-kimondás (hisz végső soron nincs mit!) művészei, a Csan mesterei, akiknek látszólagos játékossága mögött a Megfoghatatlan, az Elrejtett üresség teljessége sejlik. Mert persze semmi nem az, aminek látszik, s a maszkok sokaságán kell áthatolnia annak, aki valamit érteni akar.

Amikor a Csan Ötödik Pátriárkája az utódját kereste, titkos verspályázatot írt ki, amelyből az írástudatlan Hui-neng került ki győztesen. A titkos verspályázat úgy zajlott le, hogy a pályázók éjjel az Ötödik Pátriárka ajtaja alatt csúsztatták be névtelen poémáikat. A közhangulat által is utódnak tartott egyik szerzetes verse így szólt:

,A test bódhi-fa, tükör a lelke, csiszold szüntelen, nehogy por lepje.”

Hui-neng, az írástudatlan győztes viszont ezt írta:

JBódhi-fa nincsen, lélek nem tükör.

Ha semmi sincsen, honnan lenne por?”

(Miklós Pál nyomán)

Nos, ez utóbbi sorok meghökkentő tiszteletlensége és ugyanakkor mély hite példázhatná Orosz István és Szerényi Gábor művészetének érintkezési pontját, a két rejtőzködőét, akik ártatlan játékosnak álcázva magukat a legnagyobb tisztelettudással és a tőlük telhető legnagyobb erővel rúgnak bele az egynézőpontú szemléletbe.

Előttem vannak Szerényi Gábor korábbi munkái; a rendszerváltozás előtt rajzolt „arcnélküli öltönyösei”, a buszokon és villamosokon való utazásai közben megörökített másféle arcnélkülijei, ironikus „ellenőrzőkönyvei” és azok a bravúros rajztudással megrajzolt „képi szóviccei”, amelyek hétköznapi tárgyakat - szemüveget, órát, vagy éppen körzőt - hoznak „lehetetlen helyzetbe”.

Legújabb sorozatának lapjait „genizák”-nak nevezi. Ez a héber szó azokra a megrongálódott, darabjaira esett, töredékes Szent Könyvekre utal, amelyeknek minden kis darabját elrejtették, befalazták, lehetőleg egy szent helyre, hisz mivel a szent szavakat hordozták, elpusztításuk bűnös cselekedet lett volna. Szerényit a művészet korunk szemétdombján ilyen szentséges fragmentumokra emlékezteti, melyek magát a szemétdombot is képesek lehetnek talán megszentelni. (Hiszen elég csak tíz igaz ember ahhoz, hogy megmenekítse a Várost... Vagy nem?)

Ezek a felületükön játékos, néha frivolnak tűnő rajzocskák hitet rejtenek, és a tiszteleten túl lévő áhitatot. Szerényi tudja ugyanis, hogy még a tiszteletlenséget sem szabad tisztelni, hanem hűtlennek kell lenni hozzá. És ez már egy újabb kapun való belépést jelent.

Orosz István, akinek művészneve a csalafinta Odüsszeusz nyomán „OY- TIE”, azaz Senki, és Szerényi Gábor, a Danubius rádió „kulturális besúgó”-ja, igazi rejtőzködők. Ki hinné e két kedves, szeretetreméltó emberről, hogy titkos kapuk feszegető!, bátor betörők, rafinált besurranok, elvetemült kutakodók; azaz: igazi Utonjárók, akik még a hitetlenségben sem hisznek.

190