Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 2. szám - Szemadám György: Az elrejtettségről
SZEMADÁM GYÖRGY Az elrejtettségról OROSZ ISTVÁN ÉS SZERÉNYT GÁBOR KIÁLLÍTÁSA ELÉ Legalább tíz éve annak, hogy először került a kezembe egy olyan - nyilván azóta már mindenki által ismert, talán „mágikus kép”-nek nevezett - ábra, amelyen sorminta-szerűen monoton ritmusú rendszer látszott, ám ha az ember elég sokáig figyelte megfelelő távolságból, és szemét sikerült valahová az ábra mögé fókuszálni, akkor döbbenetes élményben lehetett része: az értelmetlen színes mintákból ugyanis varázslatos térbeli alakzatok bontakoztak ki. Nos, ez az élmény volt számomra az első kísérleti bizonyítéka annak, amit voltaképpen mindig is tudtam, nevezetesen, hogy egy képnek nem csak egyféle „olvasata” van, illetve, hogy a nézőpont megválasztása - akár térbeli, akár szellemi aspektusának tekintetében - kardinális fontosságú. Netán még az is felvethető, hogy az egyetemes kultúrtörténet nagy toposzai sem csupán az általunk megszokott helyről és módszerrel szemlélhetők? Példaként Giottót említeném, akinek a padovai Aréna-kápolnában lévő freskói láttán a korabeli közönség - a leírások szerint - megriadva menekült, mert alakjai annyira életszerűen plasztikusnak tűntek számukra. Nos, hol van ma ez a hatás? Nyilván más szemszögből nézzük ugyanazt a művet, s egyáltalán nem biztos, hogy ebben csak a XIII.-XIV. század „vizuális tapasztalatlansága” játszik szerepet, hanem talán a jelenségért jóval inkább okolható a mi szellemi látásunk elsat- nyulása. Talán éppen mi vagyunk azok, akik csupán a felszínen megjelenő formák sormintáját vagyunk csak képesek érzékelni, s híján vagyunk annak a végtelenbe szegezett tekintetnek, mely a világ káosza mögött megpillanthatná az értelmes Egész dermesztőén pontos formáit...? Egyszóval: érdemes elgondolkodnunk azon, hogy ebben a viliódzó és sosem látott vizuális ingertömeggel sokkoló világban be tudunk-e még hatolni a kép felülete mögött rejlő (mögé rejtett?) valóságba (valóságokba?), illetve, hogy hihetünk-e még ezen elrejtett terrénumok létezésében. Bármily furcsának is tűnik itt, ezen kissé ódonnak tűnő és korrekt rajztudásról árulkodó képek között kimondani; Orosz István ezt a legkorszerűbb és legkínzóbb kérdést feszegeti a legpimaszabb módon immár évtizedek óta. Geometriai önellentmondásait, térbeli csapdáit, anamorfikus torzításait és ar- cimboldói látvány-fricskáit azzal a vérlázító ártatlansággal és precizitással tárja elénk, mint a kórboncnok, aki szeretteink testét egy másfajta aspektusból (is?) ismeri. Ne tévesszen meg minket a vernegyulás metszetek behízelgő megidézése, a vidámparki tükörútvesztő játékosságára emlékeztető perspektíva-ellentmondások arzenálja vagy az anamorfizmus látványossága, a felület 189
