Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 2. szám - Somlyó György: Emeric
De ez itt bizonyára nem az a hely, ahol a démoni analógiának ezt az analógiáját tovább taglalhatnánk. Gyorsan felejtsük is el... És szembesüljünk ezekkel a súlyos látványokkal, amelyek a fehér falakat szinte kidöntik maguk mögött, hogy valamilyen kozmikus metamorfózissá váljanak előttünk. Ezeken a vásznakon minden mássá lesz, mint aminek első pillantásra látnánk. A tárgyi valóság egyetemes valósággá válik. „Provence daltelt mezői” ezeken a vásznakon kitörő vulkánok örvényében tornyosulnak fölfelé, az emberépítette városok és a beláthatatlan növényi buijánzás egy és azonos anyagban egyesülnek. A formátlanság összenő a formával, a szellem az anyaggal. A saláta, egyetlen fej saláta roppant architektúraként leveledzik, miközben a híres-hírhedett manhattani felhőkarcolók papírból hajtogatott gyerekjátékok képzetét keltik, mintha egy földre kuporodó kisgyerek rakná ki elénk színes építőkockáit, és még meg is dobálná őket nagy piros almákkal. De ha egy pillantásra félretekintünk, majd újra vissza, egyszeriben kietlen, lakatlan és megközelíthetetlen szirtekként merednek a semmibe. A lelőtt fácán vérző teste máris beépül a növényzet vastag festékrétegeibe, de pusztulásának ebben az első-utolsó pillanatában maga lesz a megismételhetetlen individuum végtelensége. Úgy gondolom, Emeric sajátosan egyéni (nehezen elhelyezhető) művészete a Zöldségek meghökkentő sorozatában emelkedik legmagasabbra. Kár, hogy ez a ciklus ezen a kamarakiállításon csak egyetlen vászonnal volt képviseltethető. Alkalmam volt a ciklus más darabjait is megtekinteni, az itt is látható Saláta mellett a Répa, Krumpli, Hagyma, Tök, Káposzta, Padlizsán, ,,modelljük tői” elszakadva, sose látott monumentális egyedüliségükben és egyediségükben, túlméretezett lényegükben mintha egy mértéktelenül megnyilvánuló természeti „öntudat” feszültségét hordoznák magukban. Miközben Emeric képein drámai módon, kihívóan hiányoznak az emberi arcok és alakok. A többieké éppúgy, mint önmagáé. Túlságosan félti és szereti őket. És talán túlságosan fél tőlük. Megidézésüktől. És a maga megigézettségétól. Műve ettől lesz olyan drámai. Mintha az emberi sors nem lenne kifejezhető az emberi sorsok által. Ez az embernélküli világ tele van az emberiség féltésével és az emberiségtől való félelemmel. Amire minden oka megvan. Szeressük és féltsük hát mi is őt. És ne féljünk tőle. 188
