Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 2. szám - Somlyó György: Emeric

SOMLYÓ GYÖRGY

Emeric

KIÁLLÍTÁSA A SZABADALMI HIVATALBAN

Mindenekelőtt köszönetét kell mondanom az általam eddig csak hallomásból ismert Hivatalnak, és Elnökének, dr. Bendzsel Miklósnak a megtiszteltetésért, hogy meghívott e kiállítás megnyitójául, és főképp, hogy megismertetett Emeric-kel, akivel ugyan - ahogy mostani találkozásunkkor mind a kettőnkben homályosan felsejlett - valamikor már találkoznunk kellett ifjúságunk Párizsában, de ez a találkozás valamiképpen feledésbe ment, most mégis úgy éreztük, hogy szellemi kapcsolatunk azóta is folyamatos maradt. Vannak ilyen „első'” találkozások, amelyek közös múltat varázsolnak maguk mögé. Mintha valami más dimenzióban, amely most nyílik meg előttük.

Az igazi köszönet mégis azért illeti a Hivatalt, hogy hatvankilenc évi világjárás után ezt a világot sikerrel járó nagy magyar festőt a hazatérés merész vállalkozásában újra visszasegítette hazájába. Emericnek, számtalan franciaországi, észak- és délamerikai, valamint japán kiállítása után 1992-ben nyílhatott meg az első hazai kiállítása. Művésznek hazulról távozni is nagy próbatétel. De, számtalan példán úgy látszik, egy sikeres pálya után hazaérkeznie is kockázatos. A Nemzeti Galéria-beli említett nagy mustrája bizonyára sok látogatóban hagyhatott maradandó élményt. De ez sem lehetett elég ahhoz, hogy egy messze földeken felgyújtott ismeretet szervesen beépíthessen a magyar képzőművészet sokszorosan szétszaggatott (ha nem félünk a nagy szavaktól, azt is mondhatnánk, mártír) testébe, amely hol a kényszerű késleltetettség zavarában, hol meg, olykori ritka és rövid fellélegzésekor, a megtalálni vélt „új”-nak a magányában találja magát.

Hová lehetne sorolni Emeric monumentális vásznait? Bizonyára akadnak, akik elkésett expresszionistának, vagy elkésett szimbolistának titulálják, a festészet ősrégi testéről, a vászonról és festékről önmagát leválasztó képzőművészet mai körében.

Én úgy gondolom, hogy Emeric festészetének éppen az a kivételes jelentősége, hogy teljes drámájában éli és rögzíti meg ennek a leválásnak be nem hegedt sebeit. Még egyszer, szinte grandiózus viaskodásban még egyszer újra megvalósítva festék, ecset, vászon és kés egységét.

Bizonyára szakmai ártalom, ha én az irodalomból emelek be művészete körülírására valamiféle emblematikus analógiát. Méghozzá a modern költészet kezdeti csúcsválságából (crise du vers - ahogy Mallarmé nevezte), éppen Mallarmé prózaverseiből merítve, mintha ugyanaz az analógia démona szállná meg a festőt, amely a költőt az eljövendő jelenés roppant víziójával szembesíti.

187