Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Beke György: Itthon-e a gazda
János. A 46. számú telken kicsiny ház, két ablak az utcára néz, udvari felén tornác. Módosabb portát mutat most, mint Arany János egykori szülőháza, amely a helyén állt valaha. A szegénység mellett a tűzvész is meglátogatta Arany György otthonát, s az öreg taksás jobbágynak honnan lett volna pénze újat emelni a leégett helyébe. A régi istállóból alakított át lakóházat, néhány évig abban húzódott meg a család. A „füstös vityilló” képe mélyen belerajzolódott a gyermek Arany János emlékezetébe, versben is felidézi majd, szelíden gúnyolódva a házon s a benne élóh nyomorúságán. Két „aszú kar” volt annak a háznak a tartóoszlopa, csak éppen azt nem lehetett tudni, melyik is tartja a másikat: az oszlopok-e a kunyhót vagy megfordítva? Ez a szegényes hajlék azonban oly nagy gazdagsággal halmozta el a költőt, hogy kincseiből, a hűségből, érzékenységből, szeretetből kitartott élete végéig... A tíz gyermekből csak kettő nőtt fel, az első, Sára, és a tizedik, János. Az öreg szülők legkisebb és immár egyetlen fiukra örökítették lelkűk minden melegségét. Arany György szegénységében is büszke hajdúivadéknak érezte magát, s fiát nemcsak írni tanította meg alig hároméves korában - a tűzhely előtt hamuba rajzolt betűkkel -, de átadta neki a szalontai hajdúk íratlan történelmét, a Toldi- mondát, a törökvilágbeli hányattatások, futások, még inkább a szembeszegülések népi emlékeit. Beléje sulykolta a tudatot, hogy hiába fosztotta meg őket örökségüktől, az erdélyi fejedelemtől kapott nemességtől a bécsi udvar ármánya, ők a szabadság történelmének gyermekei maradtak a szalontai nagy határmezőben, a nádak, erek szomszédságában... Ebbe a szegényes hajlékba tért haza a kisdiák Arany a szalontai partikulából, majd az anyaiskolából, a debreceni kollégiumból. Itt írta első verseit. Ide tért haza tanító korában. Itt megértést talált akkor is, mikor fiatalos álmára hallgatva otthagyta a kollégiumot, vándorszínésznek csapott fel. Ez az otthon serkentő volt és megbocsátó, eleresztő és visszahívó. Milyen szívszorongva léphetett be ajtaján, mikor riasztó álmot küldött utána színészkorában: Máramaros-szigeten érte utol az álom, hét nap alatt gyalogolt haza, s itthon megvakult apja és haldokló anyja fogadta... Csattan a kapu, nyomban előjönnek a háziak. Szabó Lajos és családja lakik most az épületben, amely harmadik vagy negyedik lehet már a sárkunyhó helyén. Naponta tízszer, hússzor is előjönnek, ha látogató érkezik. Az érdeklődés és a kegyelet melegéből rájuk is hull néhány sugárnyi, noha nem tartoznak a költő rokonságához, még csak nem is ők a ház gazdái, bért fizetnek érte a városi tanácsnak. Nyáridőben jönnek a legtöbben. Többségük diák. Vannak magányos látogatók, mások kisebb csapatban érkeznek, afféle világjáró, modern portyázók, hátukon a házuk, összecsavart sátorlap, de gyakran érkezik egy-egy osztály, tanárral együtt. Van, aki virágot hoz az emléktáblára. A csoportos látogatók néha szavalnak, énekelnek. Ha a diákcsoportok nem árulnák el, hogy honnan érkeztek, a háziak és az utcabeliek akkor is tudnák róluk. Az erdélyiek percekig némán állnak a kicsi ház márványtáblája előtt, aztán tanáruk intésére belekezdenek egy magyar népdalba. Mindig népdalt énekelnek, egyet, legfennebb kettőt. Előbb óvatosan körülnéznek, mintha attól tartanának, hogy valaki megszólítja őket: ne zavarják az utca nyugalmát! Mire elhal az utolsó dallam, sietve behúzódnak 18
