Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 2. szám - Zsávolya Zoltán: A diák, aki térképíró
és az olvasó számára új ismereti elemek meglepő' összefüggésekben való felvillantásának egyidejű képessége, illetve meggyőző gyakorlata. A kettő szintéziseként pedig az emberi gazdagodás élménye, amit a költő ezekben a műveiben is kétségkívül sikeresen kínál az átlagembernek, a teljesen egyszerű közönségtől kezdve egészen a legműveltebbekig: mindenkinek. Mert ki tudja például manapság, hogy valaha különleges szerzetesrend tagjai telepedtek meg Magyarországon, Nagymaros és Zebegény között? Vagy ha hallott is róla, mert történetesen szaktudós, nem élményszerűbb-e számára erről egy kirándulás krónikájának a keretében olvasni (A baziliták hegye)? És arról kinek, hány turistának van igazi fogalma, hogy a történeti Selmecbánya kulturális vetületben álomszerű kísértetvárosként is megjeleníthető, amelynek utcáin máig majdhogynem tapinthatóan jelen van némely „boszorkányos hírbe keveredett szépasszonyának” legendája? Maga Az alkimisták városa című (az egész ciklusnak is címet adó) írás ajándékoz meg ezzel a hangulattal. Oláh Miklós Hungáriáját sem árt újra felvillantani, és Szent Pál patakától az Ördögárokig (gondolatban) eljutni ugyancsak nem csekélység. Ami a gyermekkor világának, partikularitásában értékes hagyományrendjének az alkotó értelmiségi által történő tudatos, heroikusán reménytelen, de esztétikailag- etikailag éppen ennek a hiábavaló heroizmusnak a következtében megkapóvá váló felidézését, újraélését illeti, az efféle erőfeszítés talán legsikeresebb példáját a Szilvalekvár című írásban találjuk meg. Ennek lapjain napjainkban zajló balatoni „férfinyaralás” és egykori kulináris tudáskincs mozog együtt. Érzékletes a környezet, pontos a cselekvések leírása, szerves a kettő kapcsolata, mindennek a kibontása fokozatos, és a végén csattanóféleség is van. Ennél többet csak mesterkélt elmeszigor követelhet az írói esszétől. Hasonló szövegtelítettség tapasztalható Szepesi festészeti tárgyú értekezéseiben, jól láthatóan nem pusztán hobbi szintű érdekeltség mutatkozik részéről a tárgy iránt. Mindenütt otthon van ez ügyben, legyen szó bár évszázadokkal ezelőtti európai fejleményekről, kiemelkedő magyar alkotókról, művészeti berkek és laikus szemlélet kapcsolatáról, ellentétéről, összesimulásáról, vagy éppen modern elméleti problémákról. Az értekező egyénisége, senkiéhez nem hasonlítható arcéle azonban mérsékelt szemléletre alapozó, ugyanakkor következetes szenvedélyű „zöld-mozgalmári” szövegeiben rajzolódik ki a legsajátosabban. Annál érdekesebb ez, mert igazán sokan működnek ezen a területen, így bizonyára nem könnyű valamiképpen (többeknek akár fej- vagy fahangon kornyikálva sem) kiválni a kórusból. A természeti beágyazottság tudományos és bölcseleti tematizálása, az ezzel kapcsolatos gondolatkör élményszerű illusztrációja mégis egyénien sikerül néhány alkotónak, köztük - a mindenképpen kiemelkedő Ambrus Lajos és Géczi János mellett - nem utolsó sorban Szepesi Attilának. Kert és kő című munkájának például a következő erényei vehetők számba: a naturális földtörténeti univerzum szinte varázslói gesztussal történő felvillantása, egy „bámészkodás” naplószerűen vázlatos, helyenként kamerái pontosságú leírása, a civilizáció általános lehetőségeinek mérlegelése, vízió a világfelépítés ideális akciójáról, konstrukció-minta adása. Ez utóbbi így: ,Ha a japánok, a kertépítés legnagyobb mesterei, kertet terveznek, sosem feledkeznek meg a kövekről. Tudják, hogy a zöld tenyészeten az emberi léptékű idő uralkodik, míg a kövek az embernél erősebb hatalom fennhatósága alá tartoznak.” Kétségtelenül harmónia-érzékeltetés megy itt végbe, mégpedig 184
