Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 2. szám - Zsávolya Zoltán: A diák, aki térképíró
józan, visszafogott modorban, s a kiegyenlítődés türelmetlen kereséséről még távolról sincs szó. És ez elegáns így. Pontosabban: így elegáns. Tegyem hozzá: mindössze két és fél nyomtatott oldalon. Mint a sűrítés, a pontosan-olyanhosszúság (, mint-amilyen-kell) kialakító művészete birtoklásának utolérhetetlen ujjgyakorlataként... Minek túlbeszélni a dolgokat? Nem elég kemény önmagában is - már A clochard-erdő olvasása során - a következővel szembesülni: ,Az újkor, benne a mi civilizált ezredvégünk hajdani vadonja fokozatosan csupaszodott romantikátlan fatömeggé. Ma már nem látjuk a fától az erdőt. Debussynél, Ravelnél még egyszer benépesítik a faunok meg a nimfák, ám a korszak festőinél már csak a rőzsehordók, vadászok, korsós lányok, szénégetők és kirándulók. Mögöttük az erdő olyan, mint a színházi kulissza, csupa tarkaság, de nem rejt semmit.” Kétségtelenül korkritika vehető ki ezekből a sorokból, s ha már korkritika, akkor kultúrkritika is. Valamelyes elégedetlenség, mint ahogy a Füst Milán öregkori alakját hihetetlen érzék- letességgel és szeretettel felvillantó, már az utolsó „fejezetbe” vagy ciklusba besorozott Költő a szellemek utcájából című szöveg tetszetős mondata is - „Gondolom, írás utáni sétafikálását végezte, hiszen ő még ahhoz a nemzedékhez tartozott, mely a null dies sine linea elvét vallotta, s így alighanem minden délelőtt íróasztalához csomózta a napi penzum.” - nyilvánvalóan arra utal még a nyilvánvalóan benne rejlő pozitívum mellett, hogy manapság ez aligha van így a legtöbb író esetében, sőt már Füst Milán öregkorában is kuriózumnak számított az ilyen magatartás... 3. Mármost mennyiben visznek közelebb ezek az esszék Szepesi Attila költészetéhez? Változatos téma-megragadó készségük, illetve a különféle tárgykörök sokrétű kidolgozottsága (amely kidolgozottság legáltalánosabb szinten, tehát csaknem valamennyi szövegben a különlegesen határozott, érzékletes és élvezetes megoldásokat hozó topográfiai-természeti tükröző-reflektáló hajlamban, irányultságban mutatkozik meg) a szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt amolyan térképeket kínál, ad prózai - a szikrázó költői koncentráltságnál magától értetődően lazábban, szükségképp „terjengősekben” egzisztáló - tájékoztató mellékletként a Szepesi-féle líra-tájakon már otthonosan mozgó befogadó kezébe. A lírai szövegekben megszólaló, kétségbeeséssel viaskodó „vérhólyag ajkú diák” (Nagy László), aki stilizáltan archaikus szemléletmódját apokaliptikus víziókban tárja közönsége elé, aki veszendő időkben kiáltja me- mentóját (és pengeti rímei aláfestéseként a lantját), tehát ez a figura prózaistaként, próza-hősként higgadt, fegyelmezett, jól átgondolt, a tusrajz precizitásával részletező gondolati-fóldrajzi-kultúrtörténeti metszeteket, ábrázolatokat, tablókat készít, amelyek jól kivehetően szerves előzményei, folytatásai, kísérői a verseknek. „Leleplező!” is, mármint az ihletettség belső természetének feltáróiként, a lírai alakítás tematikus-hangulati forrásvidékének elengedhetetlen látleleteiként. Mindenekelőtt a plaszticitás Szepesi Attila-i titkára, a Goya általi megragadottságának termékenységére és az össz-viiági folklórkincs reális kárpátaljai megalapozására derül valamelyes (.elsőkézben tartott lámpából származó) fény az írások olvastán. Értelmező alakzatok logikai kiterjesztésében kapjuk meg a költészeti esszenciák képleteit. Ami új és 185
