Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 2. szám - Zsávolya Zoltán: A diák, aki térképíró
sulásai, ugyanakkor tagadhatatlanul egy és ugyanazon ihlet áll a két műfajhoz tartozó írások mögött. Ez természetes, hiszen egy vérbeli költő' nem nyújthat mást prózájában sem, mint amit a verseiben kínál. Mert ezek az írások közelebbről prózák, csak prózák, ilyen általánosan és elnagyoltan említve, ugyanakkor ennél többet aligha lehet mondani róluk. Verselő író prózai, verselő ember munka-dokumentumai, nehéz (valóságos) munkavégzésének bizonyítékai. „Verejtékes” dolgok (még hogyha istenáldotta tehetség műhelyéből kerültek is ki könnyed darabokként), ugyanis az igazi (alanyi) költőt elvileg - és joggal! - senki emberfiának nem volna szabad penzumra kényszeríteni. Ami itt megtörténül. Bármilyen kötelességteljesítő, pénzkereső attitűd áll is azonban a létrejöttük hátterében, mégis élvezetesen és hatékonyan működik ezekben a szövegekben valamilyen fénylő logikai-hangulati alapmodul. Esszék tehát, noha szerencsére „nem élnek a sokoldalú, körkörös megközelítés előnyeivel, sőt esetenként saját hálójukba gabalyodnak” (Margittal). Esszék, éppen ezért is esszék, hát (sic!, Zs. Z.) nem is logikai köröket koncentrikus kényszerességgel végigfutó, a szárazfilosz szolgai precizitását rögzítő tanulmányok! A szö- vegi öntouábbadódás, hogy úgy mondjam, mesteri természetességgel és ügyességgel zajlik bennük. Bekezdéseik önálló életet élnek, önmagukban integráns egységek, ugyanakkor retorikai átkötéscsápokat nyújtanak az őket megelőző és követő bekezdés-atomnak. Szövegösszességük pedig kerek, egész, zárt, logikai épület szempontjából nyugalmasan, katartikusan „megoldott”, de mégsem mereven bezárkózó, hanem gondolatilag-hangulatilag az újabb fejlemények, felfedezések iránt nyitott képződmény benyomását kelti. 2. Tematikai megoszlásuk szerint jószerivel annyi csoportba sorolhatók Szepesi Attila esszéi, ahány fejezet (vagy ciklus) az Erdőmaszkok c. kötetben található. Sorrendben - és nagy vonalakban - előbb történelmi/kultúr- és régi irodalom- történeti orientáltságú (Az alkimisták városa ciklus), majd az időben elsüly- lyedt kárpátaljai gyerekkor helyszíneit visszaidéző (Töklámpások ciklus), képzőművészeti fejtegetéseket tartalmazó (Szaturnusz ünnepe ciklus), azután (humán)ökológiai témákat elővezető (A zöld küszöb ciklus), végül újabb idővonatkozású, személyes emlékekből is táplálkozó, gyakran a műelemzés területére átlépő, szintén irodalmi jellegű írások (Tücsökrekviem ciklus) csokrai építik fel a könyvet. Aligha téved az, aki nemes egyszerűséggel igen jelentős gondolati és stilisztikai teljesítménynek nevezi a Szepesi oldott és színes nyelven írt, közben mégis fegyelmezett hangvételű értekező műveiben található fejtegetéseket. Már pusztán a költő figyelmét felkeltő, elmélkedő futamait mozgató ötletek, kihívások, a dolgozatokat megérlelő momentumok, feltételezhető alkalmak és szándékok egyszerű számbavétele meggyőzően mutatja, hogy igen széles érdeklődés-palettával van dolgunk. Ennek a palettának pedig minden egyes szín-csíkja, festék-korongja tanít, szórakoztat, gyönyörködtet, ahogy tarka keverékké folyik össze a vele egyszerre feloldott, melléje kevert többivel, és az irodalmi szövegalkotás tiszta „vásznán” megképzi a mindenkori „festményt”. Szepesi minden egyes publicista-esszéista nekirugaszkodását kettős formálásmód működteti: a közismert tudásra való természetes támaszkodás 183
