Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 2. szám - Zsávolya Zoltán: A diák, aki térképíró
nem is járt volna Lengyel Balázs munkáinak forgatása, mint egy bizonyos irodalmi hagyomány, közelebbről e hagyomány némely prominens képviselője iránt érzett tisztelet bármily idegenkedő, azért mégiscsak megértő - nem érvényesítésével!, egyszerűen csak pillanatnyi - átérzésével, már az is hatalmas távlatokat nyithatott volna meg Szitás Erzsébet előtt. De mindez mellékes, a baj az, hogy az iijú hölgy ott a legdurvább emberileg, ahol szakmailag a leginkább igaza van: a megértés értelmi-érzelmi kettősségének érzékeltetése és az interpretációs folyamat jelentős összpontosítást igénylő fázisosságának taglalása közben. Jómagam készséggel aláírom: Lengyel Balázsnak lényegében tényleg meg kell magyarázni, tulajdonképpen miről is van itt szó, viszont az is tagadhatatlan, hogy az immár nyolcvanon felüli aggastyánnal - aki egyfelől irodalmunk elmúlt hatvan évében lényeges dolgokat tett le az asztalra, és aki másfelől az utóbbi időben sem éppen (teszem azt) G. Ge- nette hazai kolportálójává szegődött - kicsit kíméletesebben lett volna ildomos néhány, egyébiránt jogos fenntartást közölni. A durva elvakultság másik példája nem utal a szembenálló felek között akkora életkor-beli szakadékra, mint az előbbi, ugyanakkor bizonyos szempontból súlyosabb problémát vet fel, hiszen a célbavett személy ezúttal szépíró. Margittai Gábornak Géczi János Esszék című gyűjteményes kötetét szigorúan bíráló dolgozatára gondolok (Magyar Napló, 1999. március 56-58.), amely absztraktsága miatt elképesztő követelményrendszerével méltatlan értelmező közeget alakít ki a kortárs magyar irodalom egyik legeredetibb esszéírásával kapcsolatban. Amit a magát védett centrumban tudó, valójában periférikus pozícióban megszólaló, elkényeztetett, kritikus felvezet, az önmagában még nem lehet minden ízében elvetendő, mégis nonszensz volna, hogyha az olyan organikusan építkező, minden következetlenségével együtt is az átütő szemléleti és nyelvi eredetiség bélyegét magán hordozó, közel és távol senkiével össze nem vethető pozíciót elfoglaló életmű, mint amilyen a Géczi Jánosé, pontosabban annak birtokosa akárcsak néhány mozzanat erejéig is „megfogadná” a túlbuzgó, önkényes, igazságtalan, értetlen, szerepzavarba került bíráló intelmeit. 1. Géczi Jánoshoz hasonlóan Szepesi Attila is elsősorban költő, így esszéinek szemrevételezésekor talán ilyen típusú műveinek költői jellegét illik vizsgálni, nem pedig azt, hogy mennyiben képeznek átmenetet valamiféle „formálisnak” tekinthető ismeretanyag és az úgynevezett „személyes tudás” tárgyaló-, esetleg közvetítő formái között. Költő esszéiről érdemes tehát esetünkben beszélni, amelyek ugyan nem szépirodalmi művek a szó szoros értelmében, ám elsődleges funkciójuk szerint gazdájuk verses univerzumának megvilágítására szolgálnak. Illetve valóságos szerepük szociográfiai, amennyiben a költő és családja megélhetését szolgálják létrejöttükkel, megjelenésükkel, produktum mivoltukból származó piaci értékükkel. Vagyis a lírikus egzisztenciális melléktermékei bizonyos szinten, ámde színvonalas, egyenletesen érdekes, helyenként izgalmas melléktermékek. Ez tehát a nagy helyzet velük ontológiai státus vonatkozásában, és korántsem elhanyagolható jellemzőjüket említjük, amikor erről a tényről beszélünk. A sűrítő, chiasmatikus lírai ihlet (ld. a Lengyel-Szitás-vitát) oldottabb, ha úgy tetszik, pongyolább tárgyia182
