Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 2. szám - Zsávolya Zoltán: A diák, aki térképíró
egyszeri aktusa során is a szükségtelen exhibicionizmus, valamiféle torz és hamis ambíció-kiélés térhódítása megy végbe. Az ilyesmi abban a pillanatban haladéktalanul megtörténik (becsúszik), amikor néhány vehemens interpre- tátor időszakosan annyira megfeledkezik önmagáról - pontosabban szekundér tevékenységének optimális esetben szerénységet diktáló, tehát az elkövetett túlkapás közben feltehetően szakmai-etikai vészjelzéseket küldő' jobbik énjét oly mértékig figyelmen kívül hagyja -, hogy azt képzeli: képes már (ha ez lehetséges volna) irodalmi művek búvárlása nélkül is kritikusként egzisztálni, nagyratörő fejtegetéseihez elegendő számára az irodalmi fejlemények elenyésző, önkényesen kiválasztott hányadát az elemző/logikai manőverek amolyan illusztrációjaként használni, illetve nagyon jól megvan ő idegen kéztől származó szövegkonkrétumok nélkül is, hiszen: tulajdonképpen saját filozófiába (?) hajló értekező konstrukcióit szintén megilleti a nyelvi műalkotás elnevezés... Mindezt persze többnyire inkább csak tudat alatt dönti el így a delikvens, a legtöbb esetben formálisan azért fenntartja a primér irodalomnak történő elvi elsőbbségadás látszatát, ám az érzelmi-retorikai hangsúlyok gyakorlati elhelyezése árulkodó a valódi értékrendre nézve. Mindennek következménye azután, hogy nem ritkán az irodalom (egyes alkotók gyakorlatában kétségtelenül kimutatható) műfaji hierarchiáját és az irodalom életének emberi meghatározottságú alakulását torz perspektívából szemlélő, súlyos, jóvátehetetlen aránytévesztésekkel terhelt megnyilvánulásokat olvashatunk. A közelmúlt két igazán kiugró példával szolgált arra a könyörtelen és minden kifinomultsága ellenére is érzéketlenségről, (ön)értékelésbeli elbizonytalanodásról, összességében hanyatlásról árulkodó szemléletre, amely még az elemi jólneveltség szintjén is döbbenetes dolgokat produkál. Az egyik ezek közül Szitás Erzsébet józan megfontolással”, tehát állítólag higgadtan papírra vetett, mégis rejtett indulatoktól feszülő, Lengyel Balázst minősíthetetlen hangnemben kioktató nyilatkozata (Jelenkor, 1998. december, 1343-1344). Ez a jegyzet ékesen bizonyítja, milyen tévútra juthat az, akinek literátorként az irodalom helyett a szakirodalom lesz az istenévé (ahelyett, hogy fegyelmezett munkaeszközként alkalmazná azt). A fenti szöveghelyen pontosan dokumentált, a Szitás-féle intellektuális kirohanást megelőző vita szellemes és minden bizonnyal átvitt értelmű, játékos Lengyel Balázs-i kifejezésétől ugyanis, amelynek értelmében Szitás Erzsébet nem kis mértékben lélekölő interpretációjával mintegy „nyelvelméleti példaverssé” fokozná le Nemes Nagy Ágnes életteljes, remek költeményét, az „Erkölcs és rémület között” címűt, az elménc hölgy a következőképpen „kénytelen elzárkózni”: „Lengyel Balázs nyilván szándékosan használta ezt a terminust, hogy milyen tartalmi és formai megfontolás alapján tette mindezt, nem igazán (sic!, Zs. Z.) érthető számomra, mert a műfajmeghatározás ilyen típusával eddigi olvasmányaimban nem találkoztam (az én kiemelésem, Zs. Z.).” Mármint a szakirodalmi olvasmányokban, tehető mindjárt hozzá, és aligha szorul bővebb magyarázatra a belátás: az imént idézett fölényes reagálás az iskolásán szánalmas korlátoltság kijelentéseivel rokon. Azt sem túlságosan nehéz belátni, hogy a Lengyel Balázs-féle kreatívabb esszéizmus éppenséggel szolgálhatott volna akár még a fenti szörnyszülött műfajdefinícióival is, de ha mégsem, annyi stílusoktatással bizonyosan, hogy a mélyen szakmai beszédmód lehetőleg ne igazán társuljon a köznyelvi ingerültség-jelzés fordulataival... Vagy ha más eredménnyel 181
