Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 2. szám - Zsávolya Zoltán: A diák, aki térképíró
ZSÁVOLYA ZOLTÁN A diák, aki térképíró SZEPESI ATTILA: ERDŐMASZKOK 0. Elhomályosíthatja-e az irodalomelmélet magát az irodalmat? Rutinszerűen vágja rá bárki (még az elmélész is), hogy nem, azonban voltaképpen csak a szándéknyilatkozat, az elvárhatóság/'elvárandóság szintjén nyugodhat meg az ember, mert riasztóan szaporodnak az ezzel ellentétes történésekről árulkodó jelek. Felnőtt egy egész kritikus nemzedék, amely nagyjából úgy, olyan szenv- telenséggel és flegmatikus arroganciával tekint az irodalmi művekre, ahogy talán még az ásványtan vértelenül balfácán egyetemi tanára is sajnál a kezében forgatott élettelen kőzetdarabra. Kétségtelen ugyan, hogy a mai húszegynéhány éves irodalmárok átlagos elméleti felkészültsége nagyobb a harminc- vagy negyvenegynéhány esztendős kollégáikénál, azonban egyúttal sajnos tevékenységük, némely vizsgálati módszerük valóságos Jiteralicitása” (vagy liberabilitása?) is egyre inkább megkérdőjeleződik. Számos esetben a túltudományolás következtében egészen egyszerűen elvész az irodalmi tények tudományos megragadásának lehetősége, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy az irodalmi kultúra társadalmi státuszvesztésének megállapítására éppen a mai túlbuzgó ifjoncok fognak (akár belátható időn belül, akár évtizedek múlva) a legkevésbé kísérletet tenni. Mélyen igaz erre a területre is az általában begyűjthető fájdalmas tapasztalat: minél fiatalabb valaki, annál el- vakultabb tud lenni. S ha többé-kevésbé intézményesült, ilyen vagy olyan hatalom védőbástyái mögött fejti ki tevékenységét, akkor még tekintélyek, munkakörök, csoportérdekek, funkciószükségletek áldását sem kéri egészen hiába a fejére. Mindazonáltal csupán egyetlen irodalmi műfajt fenyeget lényegileg az önnön elméleti reflexiójában való feloldódás veszélye, ez pedig az esszé. A szó érzékletes művészete ugyanis ebben a stílusközegben kapcsolódik össze olyan mértékben a gondolat kemény mérnöklésével, hogy saját alakzatszerűségének kiteljesítéséhez képtelen volna nélkülözni azt. Egyben tagadhatatlan tényként tűnik fel, hogy az irodalmi nyelvmanifesztáció és az irodalomról való beszéd az esszé-alkotások tárgyalása kapcsán meglehetősen szoros, szinte totális átfedésbe kerülhet egymással, illetve ez a szövegtípus képes önnön kritikáját egy magával (csaknem) azonos (működéselvű) textusban realizálni. így pedig rögtön előáll annak logikai lehetősége, hogy a valamire irányuló reflexió ténylegesen elfedje, leváltsa az általa „körülnyaldosott” valamit. Nem csak általánosságban, úgy, hogy egy globális elméletiség manapság szinte kiszorítani látszik a piacéról - például - a jó novellákat, de a konkrét értelmezői ténykedés 180
