Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 2. szám - Zsille Gábor: A remeteszerzetesi mozgalom és a sivatagi atyák
A puszta a kiszolgáltatottság helye, az elesettségé és az elhagyatottságé. Ez a solitudo érzése. A választott nép negyvenéves pusztai vándorlása erről tudósít minket, ennek próbatételeit, emberi reakcióit állítja elénk. A puszta a magány helye, a megkísértésé: Jézus negyvennapos pusztai böjtje ezért vég- zó'dik a háromszori megkísértés leírásával. ,Akkor otthagyta őt az ördög, angyalok jöttek és szolgáltak neki.”6 A puszta az emberi lét határállapota, a kivettetés az anyaöl melegéből. A természet és a természetfólötti egy benne, és mind a két oldal számára nyitott: az érzelmeknek és annak, ahol a legtöbb a lélek, ahová nem ér el a könny és a hétköznap, ahol az ember a legjobb. Az ember a pusztát lényének azzal a mélységével érti meg, ahol már nincs változás, ami határtalanul messze van és a közvetlen közelben, egyszerre benne van a csillagászati távlat és a meghittség. A puszta az a hely, ahol a dolgok élnek, és ahol az értelmetlen világ nehéz és zajos terhe ellobban, és minden titkok súlya él. A puszta a megtérés, a metanoia színtere. Nem a szavak áradata... A csend a magány szükségszerű velejárója. Nem egyenlő azonban a hallgatással, sem a hangok hiányával, mert annál lényegesen több. A remeték végső célja a belső csend megteremtése, a lélek háborítatlansága, a teljes nyugalom. Vacare Deo, üresíts ki, Istenem, fohászkodtak, s mindez valóban egyedül erre irányult: önmaguk teljes kiürítésére, az apatheia állapotának megvalósítására, hogy a lelkűkben képződő űrt teljes egészében kitölthesse Isten. Koldussá teszem magam, hogy végül gazdaggá tehess, vakká, hogy szemlélhessem ragyogásodat. Semmim sincs, és mindenem van, senki sem vagyok és mindenki lettem. A silentium ekkor nyeri el keresztény tartalmát, ekkor válik véglegesen lelki erénnyé, életprogrammá. A csend ezerszínű és kiismerhetetlen. Nem ritkán szánalmasan azonos az unalommal, máskor Isten szava hallatszik belőle... Jól ismerjük a mulasztások csendjét és a nagy pillanatok csendjét is. A csend, a világtól való elvonulás a világért kell, hogy történjék, és nem önmagáért. A csend az, amelynek tervei vannak, amely lemondással jár. Pontosan tudja, mit nem cselekszik, hogy általa inkább a lélek cselekedjék. Minden igaz beszéd alapja a hallgatás: szavaink, mondataink súlya a kiérlelt hallgatásból származik. Az élet nem lehet csupán a szavak áradata: egy arab közmondás szerint, ha megszólalunk, szavaink legyenek értékesebbek a csendnél, amelyet megtörünk. Ha hallgatásunk virrasztás, a csendből szeretet lesz. A belső csend: a lélek gyógyulásának, fejlődésének útja. Az igazi csend: Jézus szótlansága Pilátus ítélőszéke előtt. A csend: mozgás, Isten megtapasztalásának előszele. 6 Mt 4,11 155
