Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 2. szám - Kiss István: A sport erkölcsfilozófiája
le, botrányosnak ítélte utólag. A zsűri ugyanis a szabálysértést bocsánatos bűnnek tekintette és elfogadta a Ferrari védekezését, ami csupa méltányos- sági igényt fogalmazott meg: a szabályellenes terelő' lemez nem jelentett előnyt, a csapat jóhiszeműen tévedett és a kizárás aránytalanul súlyos büntetés lenne. Csupa olyan mentség, amilyent a versenysport korábban nem ismert. Só't kétséges, hogy az IAAF (Nemzetközi Amató'r Atlétikai Szövetség) hitelesítene-e ma világcsúcsként olyan távolugrást, amelynél a távolugró bizonyíthatóan egy millimétert belépett? Igaz, az atlétikában nem forognak olyan „tudatformáló” pénzösszegek kockán, mint a motorsportban. A játékszabályok retributív - büntető' jellegű - előírásai egyetlen civilizált ország jogrendjében vagy alkotmánybírái előtt sem állnák meg a helyüket. A szabályok diktatórikusak. A büntetésvégrehajtás pedig tárgyalás nélküli statáriális, sőt felkoncolás jellegű! A döntést a mérkőzésvezető vagy bíró vitathatatlan, türannoszi tekintélyével egy személyben hozza meg és személyesen hajtja, vagy hajtatja végre. Óvás csak a verseny vagy mérkőzés befejeztével lehetséges. A mérkőzésvezető pártatlan magatartása nagymértékben befolyásolja - főleg a két térfélen folyó labdajátékokban - a mérkőzés hangulatát és sima lefolyását. Ha a bíró rendet akar tartani a pályán, következetesen és részrehajlás nélkül mindig azonos módon kell megítélnie a szabálysértést és kiszabni a büntetést az ősi szemet-szemért elv alapján. Egyes sportágakban - pl. torna, műugrás - az első bemutatott gyakorlat pontszámát a pontozóbírák közös megegyezéssel állapítják meg, hogy ahhoz igazítsák a többi versenyző teljesítményét. A tapasztalat azt mutatja, hogy a játékszabályok sajátos, öntörvényű, egyszerű igazságossága képes rendet tartani az arénában és képes rászorítani a szélsőségesen egocentrikus beállítottságú játékost és versenyzőt is, hogy figyelembe vegye ellenfelei szempontjait is, mert, ha nem teszi, az árgusszemű „igazlátó” bíró azonnal sípol és büntet. így jut el a versenysportoló arra a szintre, hogy az igazságosság magasabb morális követelményeit elfogadja és miközben saját sikere érdekében küzd, hagyja, hogy ellenfelei ugyanazt tegyék. Innen már csak egy lépésre van az „aranyszabály” követése: „úgy viselkedj ellenfeleiddel szemben, ahogy tőlük elvárod, hogy veled szemben viselkedjenek!” Ekkor a versenysportoló már fair-play-díjas magatartásra is képes. Átadja például saját sporteszközét ellenfelének, ha azé alkalmatlanná válik a verseny folytatására, még akkor is, ha azzal saját győzelmét veszélyezteti. Ilyenkor meglegyinti az embert a lovagok nemes szelleme és hajlamos visszasírni a gáláns középkort, míg eszébe nem jut, hogy ugyanezen kor küldött máglyára boszorkányokat, eretnekeket, és levágatta kezét a tolvajoknak vagy felakasztatta őket. Ä modern-kori sport lovagias fair-play szelleme mindenesetre még a két világháborúban is gyakorta komolyan vette az ellenség, mint nemes ellenfél megbecsülésének elvét, amiről számos személyes élmény irodalmi megörökítése tanúskodik. Oxfordban pedig a Christ Church College kerengőjének falán elhelyezett kő emléktáblára egymás mellé vésték fel a hősi halált halt brit és német hallgatók nevét. Ugyanez a fair-play szellem tartja botrányosnak a malajziai FORMA-I futam ügyében letolhatott vizsgálat és igazságművelet eredményét, vagyis azt, hogy a szabálysértő győztesek esetében a „korrektiv igazságosság” modern elve érvényesült a szabálysértésért 132