Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 11-12. szám - Györffy Miklós: Kopaszodó Sámsonok

ül pipettái között a véradóban”. Ilyenkor „plasztilint gyúr, régi újságokat forgat, kaszál vagy kenuzik, bátyjával hadakozik itthon és Nyugaton”. Bátyja, Emil 56-ban ugyanis Nyugatra távozott, így eléggé pontatlan az érvelése egyik szeszmámoros hadakozásuk során, amelyre a szövegösszefüggés szerint csakis 56 előtt kerülhetett sor: „Csak... az igazságról ne mondja (az ember) semmi körülmények között, hogy hazugság, mert ez az, amit a vallás megbocsáthatatlan, halálos véteknek nevez... te mit teszel ellene, a lélek alszik ki, nem az élet, hisz jól élünk, van telkünk, tévénk, autónk (kiemelés tőlem, Gy. M.), de enélkül mi értelme van az egésznek... langyos iszapban dagonyázunk...” (157. o.) Ez bizony nem az ötvenes évek. A Doktor mindenesetre „sok mindenről tud, még több dolog érdekli, de legfőképpen azt szeretné tudni, vajon igaza van-e a Fegyvermesternek.” A Fegyvermester ugyanis azt állítja, hogy „csupán azért élünk, mert még nem haltunk meg”.

Nos, a regény valóban olyan férfiakról szól, akik csupán azért élnek, mert még nem haltak meg, s a látszat- vagy pótéletük szükségképpen nélkülözi a drámai jelentőséget - épp ebben rejlik a regény témaválasztásának csapdája. A töredékesen és rétegesen építkező szerzői monológ eleinte mintha azt sugallná, hogy a szereplőkről fokozatosan fogunk megtudni egyre többet és fokozatosan fognak feltárulni a köztük lévő rejtett és az idők során változó viszonyok, hogy a Doktor, a Filozófus, Jocó és mások nem epizódfigurák vagy egymás mellé rendelt sorsképletek lesznek, hanem egy szerteágazó regényvilág összetartozói elemei. Ez a várakozás azonban csak részben teljesül, sőt egy idő múlva az a benyomás erősödik meg, hogy itt inkább novellisztikus portrévázlatokkal van dolgunk. Jó példa erre Dani alakja, aki minden előzmény nélkül az utolsó előtti, „Közjáték V.”-nek nevezett fejezetben lép színre, és itt önálló zárványt képez élettörténetének azzal a bizarr fordulatával, hogy valamikor a kisvállalkozások konjunktúrájának kezdetén dunai aranymosónak csapott fel. Hogy ki ez a Dani, néhány külsőséges információn túlmenően mi köze a többi szereplőhöz, miért kerül elő váratlanul az utolsó előtti fejezetben, erről szinte semmit sem tudunk meg, legfeljebb az tűnik nyilvánvalónak, hogy az aranymosás mint abszurd pótcselekvés a tét nélküli élet emblémája: a hivatalos nemesfémvizsgálat többe kerülne, mint amennyi a kétheti mosás hozamának értéke.

Hasonló groteszk betétfigura az autodidakta Óriás Berci, aki élete egy adott pontján felhagy a tanárkodással, és mint évtizedek múlva beszámol róla a Fegyvermesternek, a katonaságnak ajánlotta fel szolgálatait, ahol nagy karriert futott be mint aknakutató fegyverek szakértője, mígnem csődbe ment a házassága és „kinőtt a farka”, vagyis az elszenvedett sugárfertőzés következtében nőni kezdett a farokcsontja. Lehetséges azonban, hogy mindebből egy szó sem igaz, valójában elbocsátották az iskolától sikkasztás miatt, és azóta újabb sikkasztásokból tartja el magát. Ahogy a Doktor, Dani vagy Berci, úgy a Bíró is különösebb ellenállás vagy konfliktus nélkül adja meg magát a vakságba borult életnek, de legalább az ő esete is tartalmaz tragikomikus egyéni mozzanatokat. A Bíró valójában pingpongbíró, aki valaha nagy játékosnak ígérkezett, de aztán orosz hadifogságba esett, ahol csodadoktor hírébe került, mert halálos betegek gyógyultak meg rögtönzött primitív gyógymódjának köszönhetően. Életének további évtizedeiről nem sokkal többet tudunk meg, mint hogy „egy ideig hajnalban kel, hogy a gyerekeket elvigye az óvodába, az

1075