Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 11-12. szám - Györffy Miklós: Kopaszodó Sámsonok

indíttatású sorvezető és mennyiben a kényes politikai mondanivaló időbeli- párttörténeti szétporciózása, biztonsági „helyretevése”, azt már annak idején is nehéz lett volna megállapítani. Az új kiadás mindenesetre mellőzi ezeket a pedáns cenzori széljegyzeteket, és ennyiben a regény bizonyos fokig először méretik meg a maga belső törvényei szerint.

Kétségtelen, a Hol vannak azok az oszlopok? így nem könnyű olvasmány, komoly figyelmet kíván meg olvasójától, akinek időnként vissza is kell lapoznia, és bizonyos bekezdéseket újraolvasnia, hogy megvilágosodjanak benne az összefüggések, amelyek behálózzák, bár távolról sem foglalják teljes, áttekinthető egységbe a negyvenes évektől a nyolcvanas évek elejéig nyúló eseményeket. Ez az elmélyülés, ez a több irányú olvasás olykor hozzátesz a szöveghez, elsőre nem észlelt dimenzióit tárja fel, máskor nem segít, a zökkenő zökkenő marad, nehézkességnek, ügyetlenségnek bizonyul. Az idősíkok sűrű váltakozásával a szereplő személyeké is együttjár, és a számtalan különböző életsors időben rétegzett töredékei végeredményben sajátos montázst hoznak létre. Egészében ez sem szubjektív tudatképnek, sem objektív lelethalmaznak nem tekinthető, de az egymástól élesen elváló, folyamatosságba alig rendeződő, töredékes felépítésű fejezeteken belül mégis érvényesül valamelyest egy-egy szereplőhöz kapcsolódva az emlékezés logikája. A többé-kevésbé állandó, helyenként kissé emelt-retorikus hanghordozású, metaforikusán telített nyelvű elbeszélő külső szemszöge ugyanis fejezetenként más-más szereplőik?) belső szemszögével társul.

A szereplők egy meghatározó részét az elbeszélő nagy kezdőbetűvel írt, határozott névelővel ellátott, allegorizáló hatású közneveken nevezi meg: a Doktor, a Bíró, a Szerkesztő, a Főnök, a Filozófus, a (Fegyver)Mester. Ugyanakkor más szereplőket Menyusnak, Jocónak, Emilnek, Bercinek, Daninak, Icának stb. hívnak. Tulajdonneve a főbb szereplők közül nincs senkinek, és dominálnak a férfiak. Akad olyan szereplő, aki újra meg újra felbukkan: elsősorban a Fegyvermester, aki a középkori vértek nagy szakértője, és foglalkozására nézve, amely ugyan sehol sincs megnevezve, afféle régész-múzeo- lógus a Nemzeti Múzeumban. Visszatérő figura még Menyus is, a kirobbanó energiájú, fékezhetetlen, alkoholista szobrász-őstehetség, aki a regény végén, a lakásán rendezett férfi-ivászatok egyike után nagyot rúg a korhadt redőnybe és kiveti magát az ablakon - a nemzedéki legendárium ismert toposzát idézve.

Hozzájuk képest a többiek inkább csak egy-egy fejezetben színrelépő, alkalmi szereplők. Elég sokan vannak, és némelyikük eléggé elmosódott marad, így például, hiába olvastam el figyelmesen kétszer is a regényt, nem nagyon tudtam megfejteni, mi volt az író szándéka a Szerkesztő és a Főnök alakjával, akik egymás kölcsönös függvényeinek tűntek: a Főnök (hogy minek a főnöke, nem derül ki) feltehetőleg valami morális kompenzációs impulzustól indíttatva pénzt gyűjt az 1956 után letartóztatott és bebörtönzött Szerkesztő családjának, noha az asszony állítólag nem méltó rá. Még a laza szerkezetből is kilóg az egyetlen fejezetnyi szerepű Filozófus, aki zárt körben tiltott gondolatokat ad elő a hatalomról, és vagy ezért, vagy másért internálják. A Doktor, elszórt említések mellett, lényegében szintén csak egy fejezetben jut szóhoz, a „Mivel foglalkozik a doktor?” címűben. Miután korábban kaptunk néhány töredékes információt a bethanista bibliaórákon szerzett gyermekkori élményeiről és medikuséveiről, itt azt tudhatjuk meg róla, mit csinál, „ha nem

1074