Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 11-12. szám - Nagy Gábor: Szöveghagyomány és költői hagyaték
Pehotnijra szinte rázárul az egyre szűkebb, egyre fojtogatóbb tér. Már az Álmatlanság zárlata jelzi e létállapot elviselhetetlenségét, az elszánást az önfeladásra. Nem feledhetjük a ciklus főcímét: Sztyepan Pehotnij testamentuma. Pcz írás, a történelem és a személyes sors felidézésének indoka a hagyományozás gesztusa. Hagyományozás a szó tágabb értelmében: átadni az utókornak mindazt a tudást, mindazt az emlékhalmazt, amely meghatározta Pehotnij életét. S hagyományozás a szűkebb értelemben: a halálra készülő művészember végrendelkezése e mű. Sztyepan Pehotnij hagyatéka A feltételes kötőszó elodázó gesztusával kezdődik a két utolsó vers: a Testamentum és az azt megelőző mű, az „Ady Endrének minden egész eltörött látomását (...) az éjszakai kocsiutat és Rilke VIII. duinói elégiáját”16 idéző vers: Ha minden széthull. Ez az egyetlen, szélesen hömpölygő mellékmondatból álló mű valóban „rendkívül jelentősnek minősíthető, hiszen nemcsak a Pehotnij- ciklus létrejöttét megvilágító gondolatokat sugároz, hanem a kötet egészének (...) megközelítéséhez is hozzásegíthet”.17 „Ha minden széthull benned kívüled” - kezdődik a vers, megnevezve mintegy az egész ciklust létrehívó végletes létállapotot. A továbbiakban a belső és kinti világ összeolvadásának lehetünk tanúi; Pehotnij a lélek meghökkentő, már-már komikusnak ható megszemélyesítésével, majd e metaforának az egész testre való allegorikus kiteljesztésévei, antropomorfizáló és tárgyiasító képek váltogatásával fűzi tovább a nyitó tagmondatot, egyetlen sodró lendületű, többszörösen összetett mondatba sűrítve a „minden széthull” kétségbeejtő állapotát. A léthelyzet metaforikus szétírása olyan pszichoterapikus szóáradatra emlékeztet, amiben szó sincs az állapot igazi okáról (azt Pehotnij olvasói tudhatják az előző versekből), ám minden a tabuként értelmezett, ezért megnevezhetetlen ok felé mutat. Halacskám már csak én vergődöm itt S vacog a lelked mint egy pirogárus A Néva-parton s úgy zsibong fejed Mint délután a Balti pályaudvaron És ereid aluljáróin át A fáradt vér özönlik egyre sildes Sapkában munkából jövet s lohol Hogy le ne késsé szíved vonatát Ahonnan épp most ugrik le a váltás Reménnyel oxigénnel még teli De mindhiába agyadig nem ér el Mint május elsején a gyárkapun Lakat van rajta és a mondat kulcsát Mely elfordulna benne nem leled A külső és belső világ metaforikus összemosódását Baka — ars poéticájához híven - következetesen végigviszi, ragaszkodva a képi világ logikus egységéhez, koherenciájához. Az allegória mérnöki megformáltságának parado1041
