Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 11-12. szám - Nagy Gábor: Szöveghagyomány és költői hagyaték

szerte, de az utcán fagyoskodó Pehotnij álma is: „Ez volt az álom amit rám bocsátott / A fagy amíg a járdaperemen / Csücsültem ám megleltek a barátok / És hazavittek még elevenen”. Az álomból való kizökkentés témáját ismétli meg a Második Füzetből, A tengerhez zárlatának pozitív ellenpontjaként: itt a barátok ébresztik öntudatára és késztetik, hogy magához térjen — ott az eró'szakot képviselő hatalom kényszeríti törvényes „önmeghatározásra”, „önigazolásra”, elkérve a dokumentjét. Am mielőtt azt hinnénk, hogy Pehotnij, (a társadalmi változások következtében) megszabadulván az erőszak fenyegetéseitől, rátalált az élet új, valóban idilli, boldog terére, érdemes a vers első strófáit újraolvasnunk. A nyomor más, fizikai szférájáról tudósít Pehotnij ironikus tárgyilagossággal: „nem jut nekem mára / Se több tütü de kaphatok tetűt”. A 7-10 strófák látomásos jelenetezéssel festik az éhség és a hiábavaló önkeresés poklából vergődő én kínjait, önironikus szójátékokkal, az Úrral való közvetlen fecsegés blaszfémiájával leplezve a megértés, részvét, otthon utáni vágyakozás hangjait. A „Kondér-korom korom kora” szuggesztív, alliterációval nyomósított homonímiás szójátéka Weöres Sándor Gigantopolis c. versének egy sorára játszik rá: ,A kormos korszak városára / hullong fekete hó”. Az Isten étkeként vergődő, kulináris-vegetatív létéből szabadulni nem tudó személyiség azt a dacos tartását is elveszítette, ami a vers egyik előszövegeként olvasható Mandelstam-versben még jellemzi a beszélőt: „Ez a farkasölő eb-éra letepert, / de vérem szerint farkas nem vagyok, / gyűrj inkább engem a szibériai sztyepp / kabátujjába, mint egy sityakot,- / hogy gyáva koi’csokat s szennyet ne lássak én, / s kerékbetört és véres csontokat...” (Oszip Mandelstam: Dicsőség-liarsogó jövendő századok — Baka István ford.)

Kicsoda végtére is Sztyepan Pehotnij? A kérdésre aligha adható egyértelmű válasz. A Sztyepan Pehotnij testamentuma kulturális-irodalomtörténeti gazdagságához mérten igaz, hogy „Sztyepan Pehotnij orosz költő személyes története viszonylag csekély”. Elképzelhető, hogy „ez a nemző-alteregóval való iker-viszony”12 következménye: a nagyfokú egyedítés elhomályosította volna az alteregó-jellegét.

Tudjuk a Szentpéterváron újra c. versből, hogy Sztyepan Pehotnij Lenin- grádban született: „Vacogtam és nem volt számomra hely // A városban ahol születtem egykor / valamelyik ötéves hajnalán”. A Társbérleti éjből kiderül, hogy (újra, Moszkvában töltött évek után) Szentpéterváron lakik, társbérletben. Szerelme Mása, aki halott már (Jaboda / Között pihent le Másám csöpp időre: / Feltámadásig” - Testamentum), s aki után ma is olyannyira vágyakozik (1. Álmatlanság). Szereti a zenét és a vodkát, mint a ciklus több darabja is utal rá.

Rokonnak érzi magát Raszkolnyikovval, a lázadó, istenkísértő — és végül szibériai kényszermunkára ítélt, tehát a társadalom peremére száműzött - intellektussal. Sorsa rokon a száműzött Hodaszevicsével, és az ugyancsak száműzött Rachmaninovval: „Hófútta sík a zongorád / Kereshetsz rajta új hazát” (Rachmaninov zongorája). Miként Rachmaninov — kit így szólít meg: „Te zongorádba száműzött” -, Pehotnij is a művészetébe menekülő, a költészetbe száműzött költő13 a „korom kora” szerencsétlen áldozata, a társadalom kisemmizettje. Csavargó a lét peremén. Az italban keres vigaszt nyomorúságára, mint Gumiljov Részeg dervisének főhőse: „Cipruságról csalogány szól, tó fölött a hold ragyog. / Kő sötétlik, kő fehérük - mért is ittam annyi

1037