Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 11-12. szám - Nagy Gábor: Szöveghagyomány és költői hagyaték
revétel, hogy a Harmadik Füzetben. ,p múlt orosz kultúrája (...) már nemcsak az áldozat szerepében, az erőszaktétel objektumaként van jelen, hanem mint ellenerő az általános pusztulás és elvadulás folyamatával szemben.”8 Az utolsó füzet ugyanakkor jóval személyesebb jellegű, mint a megelőzőek; a történelmi tablók mintegy háttérbe is szorítja Sztyepan Pehotnij sorsköltészete. Sorsköltészet: Sztyepan Pehotnij, a csavargó. Pehotnij megteremtésével Baka István egyszerre próbált meg kilépni a sorsából, illetve formát adni e sorsnak - sorson értve minden személyes és nem személyes meghatározottságot, betegségeket és szerelmeket, nyelvet és hazát. Baka - Pehotnij maszkjában — „a hazai kultúra védte bensőségességből” lép át „a világkultúra terére”9 egy olyan szövegtérbe, amely hangsúlyos önreflexi vitása mellett is sorsköltészetté tudja avatni a szövegek szövedékét, a Pe- hotnij-ciklust, s úgy tud beszélni sorsról, emberi kiszolgáltatottságról, magányról és szerelemről, hogy egyszersmind beavatja az olvasót a világkultúra végtelen hagyományába. Mindez azt is jelenti, hogy önmeghatározását, önértését Pehotnij csak a transztextualitás révén érzi megoszthatónak közölhetőnek. Úgy helyezi el magát a szövegtérben, hogy miközben mindig látható marad, ritkán lép elő a háttérből. Kiszolgáltatottságát, otthontalan-hazátlan voltát az orosz kultúra múltja iránt érzett nosztalgiával véli gyógyíthatni: Megdermedt lábam haza nem találhat Lépegetek de máshova oda Hol Mandelstam lohol telefonálgat S ír konyhaasztalán Ahmatova A zöld szalonban tea gőze terjeng Szivar füstfelhőn puttó könyököl Előszobából sárcipőt levetve Biok lép be és a kerevetre dől Hodaszevics heringgel a kezében Csúszkál a járdán Puskinról motyog. A századeleji orosz költészet színe-java jelenik meg ebben az álomban - olyan szerzők, akik a hivatalos irodalomtörténetből hiányoztak ezidáig10, most azonban egyetlen szobában gyűlnek össze, otthonosan elhelyezkedve, láthatólag idilli, a pufók angyalka által óvott környezetben. Egyedül Hodaszevics nem érkezett még meg, de vélhetőleg ő is ide tart; akárcsak Pehotnij, aki - korábbi strófákból tudjuk - az utcán botorkálva (,Beszállt, a köd, nem láttam merre járok”) szintén Puskinról motyogott: „Vacogtatott a téli éj az utcán / Puskin vagy rendőr sziluettje nem / Suhant át tévelyegtem”. Felfogható ez úgy is, hogy - mint az első rész záróversében - itt is Hodaszevics szerepébe bújik bele Sztyepan Pehotnij - hacsak egy röpke álom erejéig is, amely rögtön „szembesül azzal a lehúzó »valósággal«, amelyben »megindulnak Kronstadt felé a jégen / Végső rohamra a bolsevikok«”11, s nem csak az idilli vízió foszlik 1036
