Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 11-12. szám - Bujdosó Alpár: A posztmodern gondolat jelentkezése a Magyar Műhely elméleti munkájában
következménye, hogy a posztmodernizmus a modernizmus része is lehet, ha „a modern művészet egész történetét a ’modern’ és ’posztmodern’ szituációk dialektikus egységének és kölcsönhatásának” tekintjük. Mint már láttuk, Sebők nem osztozik ebben a véleményében. Amodern (vagy posztmodern?) idők legnagyobb érdeklődést kiváltó bölcseleti irányzata a dekonstrukció filozófiája, amely arra kötelezte el magát, hogy megbontsa, lassan lezárja a metafizikai gondolkodás sok évszázados korszakát, s ezzel szabad utat nyisson az újnak. Jean-Frangois Lyotard, akit - alighanem téves elhamarkodottsággal - a posztmodern pápájának tekintenek (a posztmodernek), nem is olyan posztmodern. La condition postmoderne15 című jelentésében, melyet a kanadai kormány mellett működő egyetemi tanács felkérésére írt 1979-ben a posztmodern helyzetről, melyről a fentiekben elmélkedtünk s melyet Nagy Pál poszt-strukturális helyzetnek nevezne. Lyotard szerint a ’poszt-indusztriális kor’ szorongó, a modernitással szemben kritikus társadalmi körülmények a XIX. század vége óta a modernizációs törekvésekkel párhuzamosan érlelődtek, melyek végül is a 68-as elvetélt forradalmat követő katasztrófa-hangulatban a posztmodern állapotba torkolltak. Ez végül is az »egész« alkotóelemeire való szétesését jelenti. A tudomány is csupán saját területén releváns, nem képes kihatni már más, például a művészet területére. Sőt, úgy tűnik, saját ’fejlődése’ sem logikus, folyamatos, hanem izolált fragmentumokra bontható szigetrendszer. Míg a modern kornak, a strukturalista helyzetnek még van mintatudománya (a nyelvészet, a szemiotika), a posztmodern helyzetben ilyen már nem létezik. A nyelv, mint univerzális jelrendszer, elveszti hegemóniáját, sőt bizonyos értelemben megszűnik létezni, de nem lép helyébe semmilyen (bináris) gépnyelv. Lyotard elképzelése a művészet szerepéről, helyéről teljesen beleillik a posztmodern fogalmi körébe. Mint a művészetelméletekről szóló fejezetben már láttuk, (ő is) visszanyúl Edmund Burke »sublime« fogalmához, melyről, a »fenséges«-ről kell a művészetnek hírt hoznia. Mint írja, a mű nem hajlik meg semmilyen előkép előtt, egyszerűen minden egyes esetben megkísérli a nem-ábrázolhatót ábrázolni s nem a természetet; műtárgy, csalóka álom. A társadalom nem ismer magára a műben, ignorálja, elveti, mint érthetetlent és végül belenyugszik, hogy az intellektuális avantgárd a műveket, mint a szellem hatalmának és sebezhetőségének bizonyítékait múzeumba zárja.”16 Előbb ugyan azt állítottuk, hogy a lyotardi művészet-elképzelés pontosan beleillik a posztmodern fogalmi körbe, ezután az idézet után viszont helyesbítenünk kell, mert feldereng egy másik vélemény lehetősége, melyet ő a mo- dernitás újraírásának nevez: ,A posztmodernitás nem új kor, csupán néhány olyan vonás kiemelése, hangsúlyozása, amely legitimációját az emberiségnek a tudomány és technika útján megvalósuló emancipációjára alapozza.”17 Lassan fény derül azokra a kérdésekre is, melyeket Hegyi Lóránd és Sebők Zoltán dolgozata kapcsán tettünk fel: mit művelnek a műhelyesek, miről szól e generáció avantgárdja (vagy posztmodernitása). Nem szeretnénk elsikkasztani Sebők Zoltán idevonatkozó - ’békülékenyebb’ hangú - mondatait sem: „Több szinten is azt tapasztaljuk, hogy a változást valahogy úgy sürgeti (a nyolcvanas évek művészete, B. A.), mint József Attila macskája, aki egyszerre akart kint is meg bent is lenni — ahogy azt Eörsi István mondaná [...] 1011
