Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 11-12. szám - Bujdosó Alpár: A posztmodern gondolat jelentkezése a Magyar Műhely elméleti munkájában

Egyes modern európai gondolkodók, különösen a franciák (Deleuze, Guattari és Lyotard), az újabb valóságot és kultúrát vizsgálva eró'teljes eltávolodást fedeztek fel a logocentrizmustól és az antropocentrizmustól, aminek egy olyan élménytípus az ellensúlya, mely az óhajoknak és a vágyaknak tulajdonít forradalmi értéket. E szemléletnek központi magva, hogy az élmény itt és most ’történik’, a cél pedig nem a forradalom, hanem valamiféle ’forradalmivá válás’.”18

Jürgen Habermas is konstatálja azt, hogy a ’parttalan modernitás-hitben’ valahol törés következett be. Ezt ő anti-modernitásként érzékeli, mely egy kudarc-élményből táplálkozik. Részben azokat kái’hoztatja ezért, akik - mint például a szürrealisták — a felvilágosodás (Aufklärung) programjából a meghaladásét (Aufhebung) próbálták megkonstruálni, de fó'leg az új és régi konzervatívokat. Ide sorolja Georges Bataille-t, Michel Foucault-t, Derridát, még Wittgensteint is. Leginkább a társadalmi modernizáció kudarcát, a művészetben a mitikus szokások és az irracionális kultuszának elterjedését fájlalja. Szerinte ez a szubjektivitás térnyerését jelenti az interszubjektivitással szemben, holott - és itt Hegelre hivatkozik - a szubjektivitás soha sem képes a szétszakadt totalitás helyreállítására. Erre - ha valami — csupán a nyelvileg generált interszubjektivitás képes.

Habermas nem hirdet többé kulturális forradalmat, a forradalmak kora lezárult. Sürgeti viszont a kilépést a szubjektivitás gondolatvilágából, az áttörést az interszubjektivitás irányába, melynek elsó'sorban a társadalmat kell átjárnia ahhoz, hogy hatása érződjék a kultúra, és az egyén világában is.

Nem akarunk itt ismétlésekbe bocsátkozni, hiszen Jaques Derrida filozófiai gondolatai eléggé ismertek e honban. Csupán utalunk a dekonstruk- ció, a defferance és a gramma fogalmára, de főleg arra, hogy Derrida mindig figyelmeztet, hogy ’vágásokban’, azonnali elszakadásokban nem lehet, nem szabad gondolkodni. Ezt érvényesnek tartja a történelemre is. Éppen ezért nem beszél még posztmodern korról sem, csupán arról, hogy a ma modernizmusa más, mint a tegnapé, és más lesz a holnapé is. Sokan értetlenül állnak az előtt a kijelentés előtt, mely a történelem végét hirdeti. Pedig tudvalevő, hogy Hegel a történelmet az ideológia történetének fogta föl, és csupán ennek az (ideologizáló) korszaknak, egy bizonyos történelmi ciklusnak a végéről van szó. Derrida pontosan tudja, hogy a filozófia mai feladata a nyelvben, pontosabban a szavak, vagy még kisebb egységek vizsgálatában, dekonstruk- ciójában keresendő. (De erről ír többször Wittgenstein is.)

Érdemes felidézni véleményét az avantgárdról, még akkor is, ha sok helyen metaforikus indíttatású: „Az avantgárd nagyon szép szó, akár kivonjuk katonai-stratégiai kódrendszeréből, akár nem: magába sűríti a hajóorr vezérlő szobrának eszméjét, a csőrként, toliként, csőre töltött toliként meredő falloszi csúcs képzetét, az előremutatót testesíti meg és a megtartót, az emlékezőt, az elmélyülőt, a felelősséget vállaló őrzőt, különösképpen ha az ’avantgárd pozíciók megőrzéséről’, - mint a hivatalos szöveg mondja - ’konzerválásról’ van szó.”

(Megjegyzés: a posztmodernizmus filozófiai vizsgálata ebben az írásban Nagy Pál: Posztmodern háromszögelési pontok: Lyotard, Habermas, Derrida című könyvére épül, melyet a fejezet elején már bemutattunk. A kötet fő gon1012