Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 11-12. szám - Bujdosó Alpár: A posztmodern gondolat jelentkezése a Magyar Műhely elméleti munkájában
Nagy Pál tett kísérletet a reménytelen gubanc kibogozására (nem mondom, hogy csomó, főleg azért nem, mert azt talán el is lehetne vágni). Tizenkét évre a Hegyi cikk, hat évre Sebők tanulmánya után. Ekkor már napvilágot látott Hegyi Lóránd ezzel a témával foglalkozó könyve is.10 Nagy Pál a szombathelyi találkozón tartott előadásában, mely később könyv formájában is napvilágot látott,11 Jürgen Habermas definíciójából indul ki, mely szerint ,A modernizáció fogalma az ötvenes években alakult ki [...] és olyan kumulatív folyamatok együttesét jelenti, melyek egymást erősítik; a modernizáció jelenti a tartalékok tőkésítését és bevetését, a termelőerők növekedését, a munka termelékenységének növelését, a központosított politikai hatalom létrehozását, a nemzeti öntudat kialakulását a politikában, a polisz életében; a művelődésben való részvétel jogának terjedését, s végül az értékek és normák laicizálódását.”12 N. P. felhívja figyelmünket arra, hogy Habermas definíciója nem marxi ihletésű (bár ki tudja?), hanem Max Weber racionalizáció fogalmához áll közel. Ezzel nincs is problémánk. Problémánk abból adódik, hogy úgy tűnik, hogy az emberiség gondolatvilágában a modern (ami tagadja a múltat) sokkal korábban megjelent: Dziga Vertov filmjeit (1917) nézve, ahol a változásba vetett őszinte hittel rombolják le az ortodox templomokat, vagy Marinetti futurista kiáltványát olvasva az az érzésünk támad, hogy nem nagy tévedés a modern gondolkodás kezdetét visszahelyeznünk századunk elejére. Ez együtt jár annak a hitnek általános elfogadásával, melyet még Descartes plántált az európai gondolkodásba, miszerint a természet urává, birtokosává kell lennünk. Második problémánk pedig ott adódik, amikor a modernizáció fogalmát amolyan gazdasági terminusnak fogjuk fel. Úgy hisszük, ez sokkal inkább mentális (vagy ideológiai?) kategória. Éppen ezért van igaza Nagy Pálnak a későbbiekben, amikor azt írja, hogy „az ezredvég gondolkodó embere nem hisz többé a haladás harsányan szóló hősi énekében, elutasítja a történelmet megvalósító »marx-hegeli világszínház«-at”; majd később: „... az ideológiák kora lejárt, a nagy álmodozások és illúziók, a nagy hazugságok és önhitetések kora befejeződött...”13 Nos, ez az a rossz közérzet, mely századunk második felének értelmiségét »gondterhelt, szomorú emberré« (Lyotard) teszi, aki lemond a »modernség« vélt céljairól, lemond a nagy koncepciókról, az ideálokról, és helyette a »kommunikáció társadalmá«-ba menekül. Ennek a posztindusztriális kornak művészetei, kulturális lecsapódása az ún. »posztmodernizmus«. A posztmodern irodalom Amerikában született meg (Borroughs, Nabokov), a festészet Olaszországban, Németországban és Amerikában; az építészet hulláma is Amerikából csapott át. Kár lenne túl sok nevet emlegetni, mert abban is igaza van Nagy Pálnak, hogy „könnyű egy irányzatnak visszamenőleg írókat, művészeket, mozgalmakat kisajátítani.”14 De hát nem is erről van szó. A posztmodern művésznek, művészetnek van néhány jellemzője, melyekből a legtöbbet már Hegyi Lóránd és Sebők Zoltán is felsorolt. Ehhez hozzá lehet még tenni az aleatóriát, és azt a fajta individualizmust, mely a posztmodern művészetet is tagadja, sőt, magát a művészetet is, és csupán önálló, individuális művészekben gondolkodik. Hegyi ugyan nem hisz a posztmodernitás- ban, mint teljesen új korszakban. Mint könyvének címében is benne foglaltatik, a posztindusztriális helyzetet transzavantgárdnak nevezi, aminek az is 1010
