Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 2. szám - A SZIGET HANGJA (a mai Kuba művészetéből) - Jorge Timossi: Vonaton (novella)

közt, amelyek kisebb bozótokkal váltották egymást: majd egyszer-egyszer jól megépített házak tűntek fel - legtöbbjük kétemeletes amelyek hátsó udvarokról, száradni kiteregetett ruhákról és szanaszéjjel szórt mezőgazdasági szerszámokról árulkodtak. Az ablakomat ragacsos por fedte, a fülkét gyér izzó világította meg, és a naplemente háttérfényében feltűnt az arcom, amint kifele néz, átitatva a kinti világ tükörképétől. Még nem választottam ki magamnak semmit, talán mert hagytam magam leragadtatni a szomorúság érintésétől, attól, ahogy a tél ráfagyott a tájra. Amikor azonban beköszöntött az éjszaka, anélkül, hogy bármit is tehettem volna ellene, hagytam, hogy a tekintetem előre tévedjen és a fejemet - a kosz ellenére - az ablaküvegnek támasztottam. Valahol a távolban rögtön fényeket fedeztem fel egy ház második emeletén, akárha a fák és más hasonlatos dolgok sötét tömegén nyugodott volna, amelyeket a vonat nagy egykedvűséggel már maga mögött hagyott, és nyomban érzékeltem, hogy ebben a pillanatban megzavarodott bennem a gépezet.

A ház felém lépett és amikor ott állt előttem, látni véltem egy férfit és egy nőt, amint a kivilágított tanyán állnak: a tekintetemmel követtem őket visszafelé, ameddig csak tudtam, addig, hogy a férfi - egy szőke parasztember, csontos és erős alkatú - már én voltam: félreérthetetlenül én magam, amint éppen a feleségemmel, Maria Walencinskyvel beszélgetek, egy fiatal, kövérkés, kissé elhanyagolt és piszkos nővel, aki - úgy látszik - nem fél tőlem, ha mérges vagyok, annak ellenére sem, hogy az éjszaka magánya vesz körül bennünket. Az történik, hogy jó ideje mindenen összeveszünk, és mint most is, leginkább az ennivalón.- Ha nem tetszik, nem eszed - mondta a lehető legnyersebben és legdurvábban.

Már meglehetősen fáradt voltam a szövetkezetben kialakult feszült viták miatt, ami mindig ugyanamiatt a probléma miatt jött elő: nem teljesítettük a tervet, és a hideg futott végig rajtam. Amikor hazaérkeztem, talán néhány másodperccel előtte, hogy elhaladt a 7.30-as vonat, láttam, hogy az egyetlen ehető dolog, ami van, századszorra is, héjában főtt krumpli, aminek a tetejére ízetlen tejleves van löttyintve.- Nem tudtál volna végre valami mást csinálni? Nincs semmi ötleted?- Azt csinálok, amit tudok, csak ne baszogass már, és ha valami jobbat akarsz enni, fizess az étterembe, vagy menj oda, ahol valamelyik nőcskéd megkínál valamivel.

Övön aluli ütés volt, és tudta, ezáltal csak még jobban feldühödöm, úgyhogy nem tudtam türtőztetni magam és kezemmel lesodortam a tányért, ami a konyhaajtónak csapódott és azt eredményezte, hogy a kutyánk - Kalino aki már-már beleőrült, hogy állandóan láncra van kötve - Maria szerint ugyanis ellenkező esetben az a kevéske is elveszne, amit megkeresünk - éles és folyamatos ugatásba kezdett, és csak akkor hagyta abba, amikor a pofájába vágta a cipőjét. Mihez kezdjek ezzel a kócos, zsíros és ráadásul megkeseredett nővel, aki még azt is nekem tulajdonítja, hogy nem lehet gyerekünk? Aztán folytatta tovább:- És kérd csak meg a szövetkezetek afijon fizetésemelést, ha húst akarsz enni, vagy határozd már el magad végre, hogy maszek leszel.

Ez volt az, amit el akart érni. Egyetlen egy alkalmat sem hagyott ki, hogy orrom alá ne dörgölje az elképzeléseit, mert mindenképp bele akart rántani

100