Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 2. szám - A SZIGET HANGJA (a mai Kuba művészetéből) - Jorge Timossi: Vonaton (novella)
JORGE TIMOSSI Vonaton Effajta dolgok gyakran történnek velem, de főképp ha vonaton utazom. Az az alkalom, hogy tudatába kerültem ennek, akkor esett meg, amikor egy vasúti kocsiban átszeltem Chile egyik csaknem sivatagi területét. Mivel a táj egyhangú volt, rászegeztem a tekintetemet a távoli villanypóznák egyikére, amelyek mintha hátrafelé futottak volna - párhuzamosan a sínekkel. Nagyon egyszerű volt: a tekintetemet a legutolsón nyugtattam, amelyik feltűnt - a lehető leghosszabban -, és ahogy a vonat a pályáján gyorsan közelített velem (bár kockáztattam ugyan, hogy tévedek, akárcsak egy parányi figyelmetlenség miatt, amit a póznák egyformasága is okozhatott), pontosan ott állt előttem, én pedig csaknem megállítottam a pillantásommal, de máris távolodni kezdett, bár jómagam egyfolytában követtem a tekintetemmel, majd utol is értem: végül azonban, amikor eltűnt, az a különös érzés fogott el - valójában ebben rejlett ennek a játéknak a varázsa hogy hagytam magam tőle elhódítani, miközben a vonat egyre haladt kérlelhetetlen végcélja felé. Idővel az egész, úgy ahogy van, szokásommá vált, és megvallom, már nem is tudok vonatra szállni anélkül, hogy abban a másodpercben, amikor az ablak mellé telepszem, ne álljak készenlétben, alkalmazkodva hozzá a legaprólékosabban és a leghatékonyabban. Általában póznákról van szó, de fák is lehetnek vagy felhők és akár emberek, akiknek nincs más szórakozásuk, mint bámulni a meteorként továbbszáguldó vonatot, hogy köszönhessenek az utasoknak, akik maguk részéről - a sebesség és a távlati eltolódások miatt - még futólag sem láthatják őket. Bár ez éppen fordítva is lehet, hiszen egy figyelmes utas, akinek megvan az a bizonyos szokása, láthatja őket egy kis időre és akár köztük is maradhat. Csatlakozhat hozzájuk - átmenetileg -, részükké válhat, hogy köszönhessen magának, amint ott áll egy tovahaladó vonat mellett, amelyben ő maga ül, és kényelemben utazik, miközben néz kifelé az ablakon. Már tudja ugyan, hogy a sima kényszerképzetek egyikéről van szó, egy olyanról, amely mindegyikünknek megvan és tudunk is róla, talán titokban és szinte anélkül, hogy közbeszólhatna a saját akaratunk, ugyanúgy, mint az a valaki, aki séta közben könyvelést vezet magában - a semmire - a lépcsőfokok számától az ajtókén át a kalapos emberekig mindenről és mindenkiről, vagy a másik, aki ügyel arra, hogy kizárólag a fehér csempékre lépjen és kikerülje a feketéket. Az én esetem hasonló ehhez, bár az, ami egy turistaúton történt meg velem Krakkó és Varsó közt - egy búskomorsággal telített téli alkonyaton - több, mint idegjáték és több, mint ártatlan rutin. A vonat egyfajta lassúsággal haladt keresztül a megművelt szántóföldek 99
