Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Lakatos István: "Csokoládékatonák, karácsonyfadíszek"
mazásunkat. Én könnyű helyzetben voltam, mert az apám hasonló célból összegyűjtött iratai kéznél voltak. A „történelem” másik jelentkezéséről az első pillanatban nem hittük, hogy életünknek milyen meghatározója lesz. 1941. június 22-én, vasárnap ragyogó időben a kolozsvári egyetemi park strandján napoztam, amikor még a déli harangszó előtt a hangosbemondó közvetítette a rádió rendkívüli adását: hajnalban a Német Birodalom és a Szovjetunió között kitört a háború. A támadást a német csapatok indították a románok és finnekkel együtt. Ennek a háborúnak a lehetőségét már hetek óta latolgatta a közvélemény, de akik olvasták a Mein Kampfot, fölényesen utasították el a lehetőséget: a német népnek nem szabad egy időben nyugaton és keleten is harcba bocsátkoznia. Az ellenvetés viszont az volt, hogy a németek nyugaton a franciák lerohanásával befejezték a háborút, és minden erejüket kelet felé fordíthatják az ukrajnai gabonafóldek és a kaukázusi olajkutak birtoklásáért. Hitler az időt alkalmasnak találta ahhoz, hogy a szokásos villámháborúval rövid idő alatt térdre kényszerítse a megnemtámadási szerződéssel elaltatott figyelmű Szovjetuniót. Sokan úgy sejtették - főként az első napok sikerei után —, hogy most is villámháború lesz, s szinte ellenállás nélkül előretörő német hadsereg két hét alatt Moszkvába ér. „Nem a szovjet hadsereget, hanem csak a távolságot kell legyőzni!” A környezetemben mindenki reménykedve hangoztatta, hogy mi kimaradunk ebből a háborúból. Bennünket nem lehet ebbe belekényszeríteni, nekünk semmi követelésünk sincs a Szovjetunióval szemben. Amikor azután június 24-én Magyarország újból megszakította a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval, rossz sejtelmek keltek lábra, a remény kezdett foszladozni. Mindenki érezte, hogy az ország távolabbi jövőjét illetően is döntő napokat élünk át. A történelem utólag igazolta a nemzet aggodalmát. Évekkel a háború után kiderült, hogy azokban a napokban egy lelkiismeretlen manőver történt a magyar diplomácia részéről. Akkor, azokban a napokban nemcsak a közvélemény, de az ország felelős vezetői sem értesültek arról a nyilatkozatról, amit a Szovjetunió külügyi-népbiztosa június 23-én tett a moszkvai magyar követ előtt. Az elsikkasztott nyilatkozat arról szólt, hogy a Szovjetuniónak nincs támadási szándéka Magyarország ellen; a Szovjetunió nem ellenezte, hogy megvalósultak a magyar területi igények kielégítése Romániával szemben, és ezt a jövőben sem észrevételezi. A szovjet békejobb nyújtás egy diplomáciai szabotázs következtében válasz nélkül maradt. A nyilatkozat ismeretében pedig az ország vezetői nyilván másképpen értékelik és reagálnak a június 26-án történtekre, amikoris a híradás szerint szovjet gépek bombázták Kassát, Munkácsot és Rahót. A nyilatkozat ismeretében nyilván felerősödtek volna azok a suttogó hangok az országban, amelyek a következő napokon azt teijesztették, hogy provokáció történt, a szovjet felségjel alatt német gépek (újabb verzió szerint román gépek) hajtották végre a bombázást. Június 27-én Magyarország is belépett a németek oldalán a támadó háborúba. A vonakodó országot a német hadviselés így állította csatasorba maga mellett, ezzel a nyilván német intencióra történt diplomáciai árulással. A magyar gyorsmozgó alakulatok támadása a Kárpátokon át július 1-én indult meg, és szinte ellenállás nélkül haladt kelet fel. 927
