Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Lakatos István: "Csokoládékatonák, karácsonyfadíszek"
egy vén obsitos meséltem az ott tartózkodó kevés kollégistának az eszter- gomtábori élményeimet. Csak a katonaládámmal, a laktanyában visszakapott civil ruhában vonattal utaztam Kolozsvárra. Az állomáson anyám várt, aki erre a napra felutazott Tusnádfürdó'ról, ahol még javában tartott a tanfolyam. Egy új lakásban, a régi közelében, a Tompa Mihály utcában laktak már. Hosszasan beszámoltunk egymásnak az elmúlt idó'kró'l, azután ó' visszautazott Tusnádfürdőre. Kolozsváron a Honvéd utcában, a Nemzeti Színház és a görögkeleti bazilikán túl volt a 27. gyalogezred II. zászlóaljának laktanyája. Itt jelentkeztem kedden reggel a zászlóalj parancsnokánál, Bohéza alezredesnél, aki román származású volt, és ő is, mint apám a Honvédelmi Minisztérium felhívására jelentkezett erdélyi szolgálatra. A jóindulatú embert mindenki kedvelte. Jelentkezésem után a Gáspár Dániel százados századába irányított, ahol már a kolozsvári egyetem néhány harmadéves hallgatóját találtam, hozzám hasonló négy és fél hónapos alapkiképzésben. A kis karpaszományos csoport egyik vezéralakja volt Balogh Ernő, ez az alacsony, szőke, jókedvű fiú, aki elsősorban humorérzékével tűnt ki a társaságból. A másik jellegzetes alak volt a magas, kisportolt alkatú Kelemen Attila, akit irigyeltünk, mert mint kiváló úszó, gyakran kapott szabadságot a versenyekre. A cingár, vöröshajú Gyergyai Aprád a fényképezés mellett a kopaszodás örök problematikájával foglalkozott — elsősorban saját érdekében. Az akkurátus Győrbíró mellett három román fiú is tartozott a csoportba: Gerasin, Vlajk és Vermes. A hatalmas sárga laktanyaépület második emeletén a sarokban volt az orvos-karpaszományosok kis legénységi szobája, ahol Soós szakaszvezető volt a szobaparancsnok. Kolozsváron más szellem uralkodott a zászlóaljon belül, mint Esztergomtáborban. Ez a zászlóalj tavasszal részt vett a délvidéki harcokban. A raktárból én is olyan sapkát kaptam, amelyet a sapkarózsa mögött egy lövedék ütött át. A harcok résztvevői, idősebb katonák elmondták, hogy az előnyomulás alkalmával nem egy tiszt, vagy altiszt holttestét látták, akik hátulról kapták a golyót, nem az ellenség felől. Ezek az esetek meggondolásra késztették a legénységgel esetenként kegyetlenkedő tiszteket és altiszteket. Soós szakaszvezetővel jól kijöttünk, ő nem gyűlölte a karpaszományo- sokat. Velünk szemben csak ritkán emelte fel a hangját, például olyankor, amikor kinyitotta a szobánkban a kályha alsó ajtaját, s abból nagy mennyiségű, beletömött szemét hullott ki. Kiszórta a többit is, és nekünk a fogkefénkkel kellett összeseperni. Szombatonként, ebéd után szótlanul tett le egy gyufásdobozt a szoba közepére, és mi tudtuk, hogy addig nincs eltávozás, míg a vaságyunkon a szalmazsák nem olyan „sarkos”, mint a gyufásdoboz. Seprűnyéllel alakítottuk ki a szalmazsák négy sarkát szabályos téglaformára, és még egyszer belenéztünk a puskánk csövébe, hogy elég fényes-e. Gáspár Dániel százados, akit Balogh Ernő után mi is csak „Szépszavú Dan”-nak neveztünk magunk között -, közel mázsás súlyával és hatalmas hangjával kedélyesen lovagolt a század előtt, és bennünket karpaszományo- sokat tulajdonképpen kedvelt. Kolozsváron mi orvos-karpaszományosok — alacsony létszámunk miatt — nem alkottunk külön egységet, hanem a századtörzshöz tartoztunk. Menetgyakorlat alkalmával azonban a század egyes rajaiban nyertünk beosztást, és 925
