Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 10. szám - Lakatos István: "Csokoládékatonák, karácsonyfadíszek"

után bizonyos rangokat átugorva hadapród-őrmesteri, majd zászlósi ranggal kerültek tartalékos tiszti állományba. Ez a gyors előrehaladás általában nem tetszett azoknak a hivatásos tiszteseknek, akik nem érettségiztek, így lassan érték el az őrmesteri rangot, és később is megrekedtek az altiszti státusban- ha sikerrel elvégezték a jutási altisztképző intézet tanfolyamait.

A Jutási” jelző mindig mást jelentett a katonaságon belül, és mást a köztudatban. A jutási jelző a honvédségen belül azt jelentette, hogy aki tovább- szolgálatra jelentkezett, a szakaszvezetői rang elérése után — amennyiben értelmi és fizikai szempontból alkalmasnak bizonyult - a Veszprém melletti Jutásra került az altisztképző iskolába, ahol nagyon szigorú és alapos kiképzésen esett át. így tették őket alkalmassá, hogy mint kiképzők, nevelők és fontos beosztásokat ellátva a hadsereg gerincét alkossák. A köztudatban, a katonaviselt civilek előtt a jutási jelző a vasfegyelem és agresszivitás jelzője lett. Katonai értékükre jellemző, hogy 1945 után, az újjászervezett hadseregben nem egy jutási került vezető beosztásba, mint tiszt, és talán ők mentették át azokat a módszereket is, amelyek a két háború közötti magyar hadseregben a közkatonák életét is megkeserítették.

Ilyen jutási-jelölt szakaszparancsnokot kaptunk mi is Esztergomtáborban- a karpaszományosokat nem szívlelő Hornyák Imre szakaszvezető személyében. Angyalföldi fiú volt. Amikor leraktuk a ládánkat, kibújtunk a menet- felszerelésből, összehívott bennünket a hatalmas helység közepére, bemutatkozásra. Itt közölte, hogy ő „Hornyák szakaszvezető úr” lesz a mi szakaszparancsnokunk. Vegyük tudomásul, hogy ő nem szereti a karpaszományosokat. A karpaszományosok sohasem lesznek igazi katonák, mindig „csokoládé ka- tonácskák, karácsonyfadíszek” maradnak.

Ez volt a bemutatkozás, és az, aki ettől a perctől kezdve nem tudta a következő napokat sportszerűen felfogni, aki az emberi önbecsülést ért sérelmét, a megaláztatásokat komolyan vette - válságos lelkiállapotba került, nem egyszer az öngyilkosság szándéka is megfogalmazódott benne.

Az esztergomtábori első nap engem nem ért váratlanul, hiszen gyerekkorom óta többé-kevésbé mindig kapcsolatban voltam a laktanyai élettel. Ismertem a magasabb rangúaknak az alacsonyabbakkal szemben rendelkezésre álló kellemetlenkedési lehetőségeit, és főként ismertem azokat az indulatokat, amelyeket a magasabbrangú félművelt érzett az iskolázottabbakkal szemben, így Hornyák szakaszvezető sem tudott nekem újat mondani.

Abban az évben már májusban is rekkenő meleg volt. Valamelyest enyhített a helyzeten, hogy a tábor raktárából könnyebb, zsávoly anyagból készült gyakorló ruhát osztottak ki, de ennek ellenére dőlt rólunk a veríték, miközben a tábor hátsó kerítésénél kezdődő Strázsa-hegyet rohamoztuk. A hegy teteje felé haladva vezényelt „Ülj le!”, vagy lefelé jövet a „Feküdj!” teljesíthetetlensége indoka volt a büntetésnek. Ha a táborba vonuláskor az alig lézengő karpaszományosok torkából nem szólt „ércesen” a nóta, ha a „Repülő!” vezényszóra az útszéli árokba vetődő katona nem tartotta célra a nála lévő, esetleg kis céllövő puskát -, hogy a „meggymag”-nak nevezett lövedéke éppen eltalálhatja az ellenséges pilótát (!?) -, jött a következő vezényszó: „Lőállás az útszéli

921