Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Koppány Zsolt: Ki sirat Tamkó Sirató helyett?
Ecclesia eladóját, mint új, magyar költőt. Illusztrálandó a tehetségét, két verset is közöltek tőle. Szentmihályinak ajánlott versével jelent meg. A másik meg egy csodálatos, nagy, plátói szerelem gyümölcse. Az elérhetetlen nőt úgy hívták, hogy Szemes Mari. A József Attila Színház vezető színésze! Majd elküldi neki. Bedobja a színház postaládájába. Reszkető kézzel. Aztán elszalad. Nehogy utoléljék! És vérszemet kapott. Újabb versek. Irány a volt Centrál, az Eötvös Klub, ahol az ifjú egyetemisták verték föl tanyájukat, beleszédülve az éjszakába. Ott volt az ideiglenes szerkesztőség. A férfi, aki fogadta, akkor, ott szolgálta bátran és kitartóan a fönnálló rendet, később egy legendás folyóirat főszerkesztője lett, amelyet megszüntetett a szolgált rend, majd rendszerváltóként, az MDF színeiben láthattuk őt viszont. Nos, mosollyal fogadta; mellette egyetemista ifjú, hogy hát kollégám, újabb versek? Igen, újabbak, ha már Szentmihályi volt oly kedves és bemutatott. És melyik karon vagy hallgató? Semelyiken. Nem vagyok és sosem leszek egyetemista. Ez volt a válasza. Mert az egyik főiskoláról olyan válasz jött a felvételi kérelmére, hogy egy eladónak nincs szüksége felsőoktatási végzettségre! Persze nem ez volt a lényeg, hanem hát az ajánlók. Se párt, se szakszervezet, se üzemi négyszög, csak Horváth Richárd, az Ecclesia elnöke. Na, ez aztán egy kisebb „ellenforradalommal” is fölért az idő tájt. Akkor az az ember nagyon mérges lett. Méghogy nem vagy egyetemista? Akkor mi vagy? Hát itt, a kegytárgyboltban eladó... Soha többé nem közölt az Egyetemi Lapokban. Nem is bánta. Mert egyszer benyitott Szentmihályi, kezében papírlap szállt és a sorbanállók fölött átnyújtotta neki ajánlott versét. Első kitüntetése. A büszkeségtől kivonult a pult mögül és magára zárta a vécé ajtaját. A vevők meg vártak, válogattak, és nem tudták, hogy egy készülő költő az ő nem éppen kedvenc eladójuk. Nem is tudták meg soha! De ott, a volt Centrálban ez a fiú nem is a mérges szerkesztőt figyelte. Mert belépett Pilinszky és Toldalagi, Végh György vastagon öltözve, sállal a nyaka körül és leültek az Újhold asztalához, ahol a gyönyörű Nemes Nagy Ágnes Lengyel Balázshoz hajolt, súgott neki valamit, aztán nagyot nevettek. Mándy és Galsai Pongrác épphogy csak benéztek, Gráci bekiáltott, hogy mi meg megyünk a Darlingba! Ott vár a Lakatos Pista. Majd Pilinszky rágyújtott és megkezdődött a szerkesztés, Major Ottó mackósán verseket hozott, s fól- merengett az égen az Újhold, az egyetemes magyar irodalom legnagyobb újkori ígérete. A Nyugat negyedik nemzedékét látta ott, egy csokorban. Pedig nem volt ott senki. Csak a koszos, valamikor barna linóleum éktelenül vissza- hajló hatalmas szamárfülei. És az elutasító végtelen harag. Aztán kirúgták. Mert nem volt eladó. Katona lett. Huszonnégy hónapig szolgálni a békét papírtankkal, Szent György lovagként. A nyolcvanas évek vége felé megjelent egy karcsú könyv, első verseskönyve. Zoltán Aranka örült neki a legjobban. Ki is küldte nyomban Svájcban élő barátnőjének. - És amit nekem írt! Hát az a legszebb! Finoman kell olvasni. így, félhangosan. Csak semmi pátosz. - És kezdte: /ónt a szürkülő égen mint / szél-fólfújta ing a szárítókötélen / egy felhő araszol // lent vihar-harang nyújtott nyelvén / korhadt juhász és nyája ring // fű közt mozdul a nyúl / patak kék fürtje hull egy kőről / ecsettel hanyagul még színez a nyár / de kézfeje zuhan mint nyomorult / lováról lőtt katona”. - Köszönöm magának. Ez valóban impresszio918
