Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 10. szám - Koppány Zsolt: Ki sirat Tamkó Sirató helyett?

zus. A munka meg közben állt. Nem nézték jó szemmel. És eszébe jutott Kosztolányi. Hogy azóta lett művész és ember és egyáltalán, amikor halott nagyapját meglátta és attól kezdve úgy érezte, valamit tennie kell! És verseket kezdett írni. Akkor ő is. Verseket fog írni! De nem egy holt látványától, hanem mert eljött hozzá az Isten. Vagy az angyala. Aztán már az Egyetemi presszó teraszán ültek. Csipkés, nyári blúz az asszonyon. Ahogy nyúlt a kávéscsészéért, aztán cukrot csipeszeit bal karján fólcsúszott a ruha ujja és kékes-lila számok sorakoztak egymás mellett fehér bó'rén, mint az eminens diák irkalapján. Észrevette a döbbenetét. Tetovált nő! Ebben a korban. A fiú összerázkódott. - Auschwitz. Ott kaptam. Az utolsó transzport... És most itt ülök magával. Ne törődjön vele. Meséljen magáról. Vagy fölugrana hozzám? Mondjuk holnap? Hat után... ha végez. Itt lakom közel. Váci utca 44. Jöjjön. Aleg- fölső emelet.

Rohant. Gyalog. Föl. Pedig ez modern ház, magas, az ablakból látni lehetett a Gellért-hegyet, mert a látótér átnyúlt a régi háztetők felett. Egyszoba garzon. Nádbútorok. És rengeteg baba.- Nemcsak ikonokat festek. Ez csak a mai hobbim. Bábkészítő voltam. Tudja ki volt az élettársam? Na? Tamkó Sirató Károly. Maga ismeri nem? Hát költő!

Költő? O? Ugyan. Verseket kezdett írni. De hol van az még a költőségtól! Tamkót ismerte, persze. Zoltán Aranka, a bábkészítő pedig mesélt a költő furcsa szokásairól. Hogy jógi volt. Igazi keleti ember. És jelentős. Higgye meg nekem, nagy költő volt. Elhitte. Hát persze. De mért hagyta magára ezt a bűvöletes asszonyt? Aki azóta is Tamkó Siratót siratja? Ezt sohasem tudta meg. Nem is kérdezte. Meg azt sem, kié lesz a lakás majdan. Merthogy egyetlen élő hozzátartozója sem volt. De nem. Nem fontos. Pedig de jó lett volna itt lakni egyedül, szülők nélkül, szorongás nélkül, álmodozva. S az angyal belelátott a fejébe. - Képzelje! Itt volt egy ember vidékről és mindenáron rám akarta tukmálni magát. Hogy ő a rokonom. Magyar paraszt. Zsidó rokon. Hát úgy nevettem, hogy a könnyem csordult. Aztán rájöttem. Az apám valamelyik birtokán volt számadó. Onnan jött az ötlete. Hogy kellene egy lakás Budapesten. De elzavartam. Jól tettem. Igaz?

Nem válaszolt. Csak nézett maga elé. Ő se rokon. Hogy is kaphatna meg egy ilyen lakást. De akkor kié lesz? Sehogyan sem hagyta nyugodni. Ott> motoszkált a fejében. De hogyan kérdezzen rá? Miféle trükkel? És egyáltalán. Trükköket alkalmazni Isten ellen? Aki elébe küldte őt, ezt az angyali asszonyt. Hát nem! Legyen a lakás a számadóé. Vagy tudja Isten kié. Őt többé nem érdekli. Csak ez az asszony.

Nem volt pénze írógépre. A kölcsönzési díjra sem. Úgyhogy mindennap tíz előtt már ott volt a Kárpátia-udvarban, az Ecclesia hátsó bejáratánál. A takarítónő beengedte. Ott pötyögtette le a verseit. Majd megmutatja Zoltán Arankának. Majd ő megmondja, érdemes-e. Mert aki Tamkó Sirató élettársa volt... Akinek a legnagyobb élő prózaíró éppen Szentkuthy... nos, az csak kapiskál valamit.

Megmutatta. És Aranka el volt bűvölve. Másolatokat kért. Hogy ott legyenek az éjjeli szekrényén. így szerette a verseket. Ezeket a suta, de őszinte, csupa tűz költeménycsírákat. És eljött az idő, 1976-ban, késő ősszel, hogy Szentmihályi Szabó Péter az Egyetemi Lapok hasábjain bemutatta őt, az

917