Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Koppány Zsolt: Ki sirat Tamkó Sirató helyett?
ott hagyomány volt, majdcsak elsorvad szépen. Mert ezt szánták sorsnak. Úgyhogy nem biztos, hogy Isten a sors. A sors lehet a párt is. Meg a gének. A fajtánk. Isten csak néz, melegít. Isten csak jó. Csak szeretet. Csak megbocsátás. A lélek. Mozdulatlan. Figyel. Segít. Akkor is, ha nem érzünk semmit. Akkor is, ha úgy érezzük, nincs tovább. Ha épp halunk. Ha rögök dübörögnek. Akkor is. Isten. Godot-ra nem kell várni! Estragon és Vladimir. Mire vártok: Godot itt van. Bennünk. Hitem szerint a gátorban. Ott, igen ott, a két tüdő közt. Mert nem a szív fáj. Még infarktuskor sem. Valami más. Valami megfoghatatlan. Tavasz volt. Igazi, szép tavasz. Húsvéton is túl. Strandok nyíltak, a kirakatok szikrázva olvadtak, mintha nem is üvegből lettek volna, hanem simára csiszolt jégtáblákból. Lázas volt a munka. Neki. A többiek szépen, ahogy a csillag megy... A többit tudjuk. Hogy aztán munkádon más keresett-e? Mindegy. Nem is volt ez munka. Inkább amolyan szaladj ide, rohanj oda, válogass, mérj. Rőfösség. Raktár a pincében. És a szűrt fényben belépett egy nagyon picike asszony. Haja hófehér, szája örökké mosolyos. Arca gömbölyű. Mint egy megelevenedett baba. És a pulthoz lépett. Éppen őhozzá. Hogy eladna két, saját kezűleg festett ikont. Szent György, ahogy ledöfi sárkányát. Az nagyon tetszett neki. Megvenném - szólt. De nincs rá pénzem. A törpe kis asszony meg azonnal rábólintott. Akkor legyen a magáé! Az enyém? Igen? Hát ezt el sem akarta hinni. Meg aztán ezzel a bolt forgalmát csökkentette. Sebaj. Eldugta. Apuit alá. Egy nejlonszatyorba csavarva. Ababa asszony már ki is gurult, az ajtó finoman csapódott utána. Káprázat. Túlvilági fény. Ki volt ez a tünemény? Isten egyik angyala? Valóság? Az a valóság, amit Rilke írt? Hogy a tények miatt sohasem ismerjük meg a valóságot? De akkor ez tény volt, vagy mégiscsak megismerhető a valóság. Tény volt, persze. Az ikon ott lapult a mélyben. Az asszony azonban... És ez a gesztus. Sohasem tapasztalt ilyet korábban. Isten. Igen. Csakis az lehetett. Személyesen az Isten. Valamiféle új alakváltozatban. Meglátogatta őt itt, Budapest Belvárosában. Hogy mi van veled, te fiú. Aki kétszer is megtértél. Hát jól vagy? Küldök, viszek neked egy ikont. Nem régi. Nem ér semmit. Mert ma festették. Vagy tegnap. Ki tudja már. De szép, ugye? Igen. Nagyon szép. A színei. Az arany háttér. És a szent lovag. Meg ahogy a sárkány tekereg. De ki lehetett ez az asszony? Bejön-e még valamikor? Meglátogatja-e Isten valaha is? Meg. Már másnap. Ott állt a pultnál. - Kitette a falra?- A falra? — a fiú nem értette a kérdést. Megrendültén állt és nem tudott szólni többé.- Hát a Szent Györgyömet. Drágám. Az ikont.- ... hááát. Persze... az volt az első dolgom... otthon. A fejem fölött... De már csak magának mondta. Az asszony eltűnt megint. Honnét ez a bizalom? Egy hosszú hajú srác, rosszul öltözött, fésületlen, morc, mísz, e gyűlöletes világ nagy szenvedője. És a babanő, az ősz nénike meg úgy látszik, mit sem törődik ezzel. Ismerkedni akar. Mert aztán mindennap bejött a boltba. És beszélgettek. A világ végső dolgairól. Istenről. Szabad akaratról. Predesztinációról. Jézus Krisztusról. Hogy minden mozdulatunk maga a kereszt. A megváltás megtörtént. És nincs is eredendő bűn. Mi magunk vagyunk a bűn. Es a bűnhődés. Aki képes rá. Hogy bűnhődjön. Ilyenekről folyt a diskur916
