Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 10. szám - Koppány Zsolt: Ki sirat Tamkó Sirató helyett?

hívni és kész. Csak ő, csak ő volt az egyetlen, meg még pár hajthatatlan polgári csökevény, aki nem mondta ki. Istennek se. Ferencziek-terét mondott. Meg Magyar Királyi Bérpalotát. Gróf Apponyi Albert teret. Azt sem tudták mit beszél. De csak beszéljen. Nem veszélyes. Mármint a társadalomra. Nem is volt az. Talán önmagára. Meg egy-két szűkagyú, gyöpös baromra, akiknek még azt sem engedte volna meg, hogy saruját meglazítsák. Mert hitt ugyan, katolikus volt, kétszer is megtért, mint Pilinszky, kétszer is megtalálta az egyedüli üdvözítőt, de még boldog sem lehetett volna soha. Pedig ahová betért és munkát kért, meg kenyeret, az maga volt a szentség. Külsőségeiben. Igen. Ez volt az Ecclesia. Bolt a város közepén. Ma is megtalálható, kissé átalakítva, elveszítve ódon hangulatát, ott a Nereidák kútja mögött. Érdekes, de akkor, a nagy Létező Szocializmusban még grófnő is betért ide vásárolni, az eladók nagyságos asszonynak hívtak minden nőt, uramnak minden férfit. Ma meg? Hát nem is tudom. Ma csak úgy megszólíttatik. Aztán lesz ami lesz. Ide került az akkori huszonéves. Eladónak. Gyűlölte. Ezt a sok embert. Alvallást. Álkatolicizmust. Istentől embertől elrugaszkodott békepapokat. Ezeknek gyónjon? Ezeknek térdeljen le? Ezektől nyeljen ostyát? Hát nem. Nem is szerette ott senki. Haja hosszú volt mint egy szólógitárosé, illemtanból, már csak a származását tekintve is jeles, de a bili kiborult valahányszor. Magát a betévedő bíborost is úgy kezelte, mint valami jöttmentet, hiába a sok sziszegés oldalról, hogy legalább húzza ki magát, félmeztelen felsőtestén gombolja be a legfölső három gombot - azért se. Mert nem értette. Ki ez az ember, aki előtt hajbókolnia kellene? Még Krisztus sem kérte volna erre. Na és, ha ez az ember maga a bíboros? Mi köze hozzá? Meg is kapta a magáét.

Akkor még élt ez az ember. Akkor még nem volt halott. Aki elevenen van eltemetve szobája legsötétebb sarkában. És csak néz maga elé. Még akkor is, ha szuicid gondolatok csak ritkán jutnak el az agyán túlra, a gátortájra, a lélekhez. De mivel a lélek ott fészkelt két tüdeje közt, ő meg soha sem kérte, hogy távozzon, hát maradt, s most is ott van, kimozdíthatatlanul. Jól van ez így. Jól volt ez így. Akkor. A hetvenes évek közepén. A csillogó város. Az alkonyok. Ahogy a neonok vibrálva pattogva kigyúltak. Féklámpák pirosa. A Fe- rencrendi-templomba sétálók lomha keresztje. A Váci utca, ahogy fólpezsdült. Fölszálló buborékok a karcsú pohárban. Színes italok, vörösek, kékek, sárgák és zöldek, csupa ragyogás. Sietős lábak kopogása. Domborodó női vádlik, szoknyaszélek, rejtelmes tomporok. Kilépve a hatórai zárás után csak ámult. Menjen? Ne menjen? Várják már otthon, ha várják. Apja. Ha szereti. De szereti-e? Halott ő is, meg nem tudja sohasem. Hacsak vissza nem tér belé a föltámadásba vetett hite. Mert megrendült. Már akkor. Azon az alkonyon, ott, a Kossuth Lajos utca torkolatában, ahol ömlik minden a Duna felé, de az Er- zsébet-híd mint Noé bárkája fölkap mindent és mindenkit, aki és ami mozog, indul, fékez. Megáll.

Istenen kívül ki figyelt erre a fiúra? Szakadt ruházatára? Hónaljban feslett átmeneti kabátjára? Ki figyelt? Úgy ment, mint öregek ballagnak Halottak Napján, rendezni a sírt, kitépni a gazt, követ letakarni, védeni, hogy meg ne harapja a tél. Lassan, kimérten, körötte, benne az Isten melege, csókja, bizsergése. Haza. Haza, ahol várják. Nagyközségbe, ami 1950-ben ragadt Budapesthez. Mert így akarta a párt. Hogy nagy legyen ez a város, a legnagyobb Közép-Európában. Lakosságilag éppúgy, mint területileg. Ami meg

915