Életünk, 1999 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 10. szám - Mórocz Zsolt: Egy nyomozókutya-szerű figura az irodalomtörténetben

Laczkó az általa favorizált témákban — a népiségről, az Új Szellemi Frontról, Németh Lászlóról, Herényiről írt munkáiban „rendre tartózkodott a mélyreható, filológiailag is megalapozott eszmetörténeti vizsgálódástól”. Annál udvariasabb kritikus, hogy nyersen kimondja: Laczkó a régi, megalapozatlan, gyakorta a zsurnalizmus szintjén mozgó rágalmakat igyekezett némileg szelektív tudományos apparátussal alátámasztani. Ám az olvasó törvényszerűen erre a végkövetkeztetésre jut. (Fejtő Ferenc durva támadásáról Kerényi ellen például bölcsen hallgat, mert az nem fér bele a liberálisok toleráns önképébe. Minél inkább ellene mondanak a tények a szépen kigondolt teóriáknak, annál rosszabb nekik.) Németh Lászlóval szemben, nem éppen eredeti módon, az antiszemitizmus és az antiliberalizmus vádját hozza fel, és természetesen egyik fogalmat sem definiálja. A bizonyítást pedig végképp fölöslegesnek érzi, hiszen „köztudott” dolgokról van szó. Miután tudományos igénnyel lép fel, előbb-utóbb hivatkozási alapként szolgálhat, „tudományos ténnyé” válhat a sunyi rágalom. Monostori joggal hiányolja a tényszerű, tárgyilagos bizonyítást. Úgy érzi, a személyes és szakmai elfogultság édeskevés, még ha bevallott is.

Különösen soványka lesz az efféle teljesítmény akkor - mondjuk a Válasz című lapról író Széchenyi Ágnesnél -, ha a szakirodalom célszerű mellőzésével, és a valóság ugyancsak furfangos átértékelésével párosul. Monostori mesterien tárja föl Széchenyi Ágnes könyvének hiányosságait, pontosan mutat rá a stupiditás határát súroló elmeszüleményekre. Ezek közül az egyik legam- biciózusabb következtetés - Laczkó Mihály nyomdokain haladva - az lenne, hogy Sárközi György antiliberális túlasszimiláns. Tagadhatatlanul gyönyörű, bár a túlmagyarkodó öngyűlölő sem lett volna rossz.

Monostori Imre módszerének titka személyiségében rejlik. Valóban amolyan nyomozókutya-szerű figura (ő nevezi így magát a kötet végén olvasható interjúban). „Számtalanszor meggyőződtem róla” - mondja - „hogy bizony a marxista tudományosság nem egyszer kétes értékű eredményeket produkál, nem tudod sohasem azt, mit higgyél el, és mit ne, mit fogadj el, és minek nézzél magad utána.” Nos, amint láthattuk, a kijelentés érvénye messze túlterjed a marxista irodalomfelfogás vívmányain. A Rég múlt? szerzője ma is figyelemmel kíséri mások kritikai tevékenységének eredményeit. Többek között Domokos Mátyás, Görömbei András, Tüskés Tibor, Pomogáts Béla, Márkus Béla, Tasi József könyveiről olvashatunk recenziókat.

Végezetül válaszolhatunk a bevezetőben feltett kérdésre, hogy milyen legyen a jó kritikus, a jó irodalomtörténész? Természetesen jó szimatú, kitartó, nyomozókutya-szerű figura, és az sem baj, ha van bátorsága az önálló véleményalkotásra, állásfoglalása nem merül ki a közhelyek hangoztatásában. A valódi elméleti felkészültséget nem pótolja Derrida nevének többszöri leírása, sem Jauss, Rorty, Habermas vagy éppen Barthes idézgetése nyakra-főre. Az idézetit) nem fog senki helyett sem gondolkodni. Ezt önállóan kell megoldani.

Szóval, legfontosabb a megjelenés, a frissen borotváltság.

Monostori Imre: Rég múlt? Kortárs Kiadó 1998.

933